2012. október 28.
Kedves olvasó!
Szeretném azzal kezdeni, hogy álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen gyakran fogok tartalmat hozzáadni az internetes naplómhoz. Eleinte úgy álltam neki, hogy majd heti egy, max két, pár oldalas publikációt adok majd ki a kezemből. Csak azokat az élményeket örökítem meg, amelyek viccesek, vagy a „FAIL” kategóriába esnek. Csak hogy lásd, nem vagy Te sem egyedül az ilyen dolgokkal. De a mai nap eseményei újfent arra sarkalltak, hogy muszáj kiírnom magamból őket. Egyrészt a Ti szórakoztatásotokra, másrészt mert szeretném megosztani.
Két történetet fogok elmesélni, amit megpróbálok egymástól függetlenül leírni, viszont a végén mégiscsak összefonódik majd a két emlék. Sajnos az írói véna helyet nekem költői jutott, így próza írásból csak ennyire futott:
A szombat esti szolgálat nagyon erősre sikeredett. Már régen volt olyan, hogy este nyolctól folyamatosan kaptam volna a címeket. Úgy látszik az eső meg a hideg meg tette a hatását. Ismét elég sok helyen voltam, sok embert vittem „A”-ból „B”-be, de mégis csak az egyikről mesélnék, mert az volt talán az este legemlékezetesebb néhány perce. Olyan fél öt környékén történt, hogy kaptam egy címet a NET-hez (ez a Semmelweis Egyetem Nagyvárad téri épülete), emlékeim szerint talán Dóra néven. Kb 13-15 perc alatt értem ki. Vártam egy darabig. Mikor meguntam a várakozást, felhívtam a diszpécsert, hogy megjöttem, és legyen szíves csörögjön rá a lányra. Hogy könnyebben megtaláljon mondtam, hogy a kint álló taxik mellett állok. Kicsivel később visszahívtak, hogy a lány nem veszi fel a telefonját, úgyhogy ha lesz olyan aki beszáll, akkor elvihetem. Még le sem tettem a telefont, mikor egy fiú benyitott, – háttérben a barátnőjével – hogy a Pasaréti útra mennének. Mondta a diszpécser, hogy akkor vihetem, mert most éppen nincs várakozó. Beültek mind a ketten a fiú előre, a lány mögé. Elindultunk. Elég hamar világossá vált, hogy a srác (nevezzük Frédinek) eléggé illuminált, a lány (legyen a neve Irma) viszont még nagyjából tudatánál van. Frédi egész úton olyan minősíthetetlen stílusban beszélt a barátnőjével, amit én valószínűleg senki felé nem engednék meg magamnak, nem hogy annak, akivel együtt vagyok. Folyamatosan oltotta, meg szidta. Elég hamar rájöttek, hogy Frédinek hiányzik a telefonja. Irma megkért, hogy forduljunk vissza, de a barátja erősködött, hogy őt nem érdekli, menjünk haza. Aztán kiderült, hogy a keresett telefon egész este a lánynál volt megőrzésen, csak a bál végére Frédi visszakérte, mondván, hogy neki most azonnal fel kell hívnia valakit. Aztán ezen ment a vita, hogy akkor most tulajdonképpen kinek is a hibája a telefon elvesztése. Frédi megkért, hogy had csörgesse meg magát az én telefonomról, mert a barátnőjének nincs pénz a kártyáján. Odaadtam a telefonomat, beütötte a számát, és vártunk, hátha megszólal valahol. De nem hallottuk sehol, így nyugtáztuk, hogy az a telefon valahol tényleg elveszett. Majd egy 5-8 perces veszekedés sorozat után Frédi minden előzetes figyelmeztetés nélkül a következő felszólítást intézte Irmához: „Add már ide a telefonom, mert fel akarom hívni a Gyurit”. Röpke pár másodperces szünet következett, mert ettől még én is annyira lefagytam, hogy nem tudtam, mi van ilyenkor. Persze ilyenkor átfut az ember minden rossz gondolat, tekintve hogy nekem is volt már egyperces a memóriám. Majd a lány könnyekben tört ki: „Te normális vagy? Ezen vitázunk már fél órája, hogy elhagytad a telefonodat!...” Újabb veszekedés és káromkodás következett. Majd Frédi megkérte Irmát, hogy írjon Gyurinak egy SMS-t. Irma mondta, hogy nem tud, mert nincs pénz a kártyáján.
Frédi: - Nem érdekel, csak írj neki.
Irma: - De nem érted, hogy nem tudok? Hogyan?
Frédi: Azt írd, hogy…
Irma: - Te hülye vagy? Most mondtam, hogy nem tudok.
…
Ez a veszekedés is eltartott egy darabig. Majd végre sikerült megérkeznünk. Felüdülés volt látni a GPS-en, hogy a hátra lévő távolság három számjegyűről kettőre, majd nullára csökkent. A fizetés szerencsére akadálymentesen lezajlott, bár én egész úton aggódtam miatta, hogy ott még lehetnek gondok. Miután kiszálltak – mint általában – gyorsan körül néztem a kocsiban, hátha ott felejtettek valamit. Akkor láttam, hogy mellettem, ahol nemrég még Frédi ült, ott csillog egy telefon. Fel is kaptam, és mielőtt még megfordultak volna, kizörgettem vele az ablakon. Frédi kinyitotta az ajtót, és egy köszönömmel átvette a készülékét…
To be continued…
Ma délre volt egy megbeszélt találkozóm a BGF FHÖK elnökével, Győrvári Feri barátommal. Úgy terveztük, hogy mivel Ő messze lakik, ezért nálam leülünk, és kidolgozzuk az SZMSZ módosítási javaslatainkat. A megbeszélt időpontban hívott Feri, hogy megérkezett a vonata, de nem vagyok-e éhes. Tulajdonképpen baromi kajás voltam, úgyhogy mondtam, hogy dehogynem, üljünk be valahova a Wes…pííííí…-ben. Így is történt. Találkoztunk a kajáldáknál. Kérdeztem Feritől, hogy mit szeretne enni. Mondta, hogy még nem tudja, attól függ, hogy mi van. Persze a múltkori magyaros vendéglőt én reflexből kerültem, viszont mikor kisétáltam Feri elé, egy kirakatban találtam rengeteg rántott, meg sült cuccot. Igazából ez volt, ami elsőre szembe sült, így ezt ajánlottam megtekintésre. Mikor sorba álltunk a névként a pici szinonimáját viselő helynél, felmértük a terepet. Tényleg volt nagyon sok rántott dolog. Óriás bécsi szelet, Cordon Bleu és társai, székelykáposzta, rakott krumpli, milánói, roston sült csirkemell, meg néhány halféleség. Végül is abban maradtunk, hogy Feri Óriás bécsi szeletet evett hasábbal, én meg cordon bleu-t ugyanezzel, meg ubisalival. Itt már nem véltem felfedezni azokat a hiányosságokat, amiket a múltkor, pedig elég sok mindenre külön odafigyeltem. A tálaló srác semmihez nem nyúlt a kezével, csak az erre szolgáló eszközökkel. Míg nekem melegedett a kajám, a konyhából kijött egy szakács – szakácshoz illő öltözetben – és a háromszög alakúra sütött rántott sajtokat szépen egymáshoz illesztve kipakolgatta a tálalóba egy húsfogó csipesszel. A pénztárnál egy teljesen külön emberke állt, aki egyáltalán nem nyúlt az ételekhez, olyannyira, hogy még a kért üdítőkhöz sem. Viszont nagyon gyorsan tudott számlázni. A másodperc töredéke alatt bepötyögte a tételeimet, és már mondta is végösszeget. Mire fizettem, már el is készült az ebédem (mármint a melegedéssel).
Mikor Feri is megkapta a sajátját, elindultunk helyet keresni, és szerencsére elég hamar sikerrel jártunk, mert találtunk egy üres asztalt, ahova pont le tudtunk ülni. Szépen elkezdtünk falatozni, közben meséltem neki a héten történt nagy balesetről az Erzsébet hídon, megtárgyaltuk a Külkeres kérdéseket, illetve az én reggeli emlékezetes fuvaromat. A Cordon bleu-m nagyon finom volt a sajt, meg a sonka kifogástalan ízű, és mennyiségű volt, a hasáb nem volt sem túl sós, sem túl száraz, az ubisali szintén nagyon finom volt. Egy szó mint száz, nagyon jól esett. Egyszer csak, ahogy fogyott előttem az ebéd, valami nem odaillőt találtam a tányéromban. EGY ROVAR ÍZELT LÁBÁT!!!!! Mutattam Ferinek, aki persze túl messze ült, így először azt hitte, hogy madzag, vagy ilyesmi. Aztán mikor mondtam neki, hogy mi az valójában, hangosan felnevetett. Azt hittem, hogy a köldökében turkáló, meg a pénzes kézzel kanalakat pakoló alkalmazottak után túl nagy meglepetés már nem érhet. Aztán gyorsan végig gondoltam az addig belapátolt falataimat, hogy vajon emlékszem-e kitines sercegésre a fogaim között, de nem rémlett, így egy kicsit megnyugodtam, hogy a láb gazdája talán nem került tálalásra.
Ezután a frenetikus ebéd után hazatérvén elkezdtünk tárgyalni a szabályzatról. Az elején eléggé sokfelé elkalandoztunk a beszélgetésben, mert időközben jutott eszembe több minden is. Végül is, az egyik mondatomat egy telefonhívás szakította félbe. A hívónak csak a számát írta ki a telefonom, és mivel nem volt ismerős, illendően beleszóltam, és ekkor keletkezett e rövid kis párbeszéd:
- Tessék, Csúri Dávid!
- Szia! Viktor vagyok, és ez a szám volt a telefonomban.
- Ok, de milyen Viktor vagy.
- Ki vagy?
- (???) Dávid vagyok.
- És Te is ott voltál a bálon tegnap?
Na itt nyert értelemet minden.
- Jah, hogy te vagy az. Én vagyok a taxis, aki tegnap haza vitt, és az én telefonomról csörgetted meg magad.
- Aha. Ok. Akkor szia.
Majd letette a telefont. Mindezt persze Feri is végig hallgatta, és akkora röhögésben törtünk ki mind a ketten, hogy talán még a szomszéd is hallotta.
Hát így fonódott össze eme két csodálatos történet, és ezek történtek velem tegnap óta. Legközelebb szintén csak akkor fogok jelentkezni, amikor valami említésre méltó történik velem. Lehet, hogy ez holnap lesz, lehet, hogy csak egy hét múlva, de addig se felejtsétek: Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.