2012. 11. 22.
Kedves naplóm!
Ezúttal szeretnék beszámolni a Dürlin clubban megrendezett BGF KVIK Gólyabálról, illetve összefoglalva kiragadnék néhány gyöngyszemet az elmúlt időszak eseményeiből.
Még mielőtt elfelejteném, kezdeném a tegnapi – és most nem kell messzemenő következtetéseket levonni,de – román rendszámú, előttem, kicsivel később mögöttem haladó fehér személygépjárművel való találkozásommal. Történt, hogy a XI.-be kaptam címet. A Clark Ádám téri parkolóban hegyeztem éppen a zabot, mikor a diszpécser kiadta a címet. El is indultam az Erzsébet híd irányába. Áthaladtam a Döbrentei téren, mikor is megpillantottam a fent említett autót előttem haladni a belső sávban. Én illedelmesen sávot váltottam, mert tudtam, hogy az a sáv, amiben eddig haladtunk, az sínekben és busz sávban fog folytatódni – ami nekem még annyira nem is gáz, de neki… Szépen biztonságos 60 km/óra sebességgel elhaladtam mellette, mikor is a következő mondat jutott eszembe: „Barátom, az neked sem lesz jó az a sáv”. De ekkor még túlságosan nem törődtem vele, gondoltam majd csak észreveszi. Hát nem tette. Legalább is nem időben. Mikor már áthajtott az első BUSZ feliraton, rájött, hogy őneki valahol máshol kellene lennie. Azt már csak a visszapillantóban láttam, hogy a fingás természetességével áthúzta a kormányt mögém nem törődve a záró vonallal, és a nem csekély mennyiségű Demszky pogácsával. Majd szerencsétlenségemre piros volt a lámpa a Gellért téren. Begurult mellém, és kommunikáció kezdeményezés céljából lehúzta az ablakát. Gondoltam, mi baj lehet, én is hasonló képpen tettem. Egyetlen szó szökkent ki foga kerítésén: „Debrecen?” Hát mondom „Pajtás semmi olyasmi, Budapesten vagy!” aztán puszta jó indulatból elmagyaráztam neki hogy jut el az M1-esre. (Had ismerkedjen kis hazánkkal! Remélem nem találkozok vele valamikor a jövő héten, mondjuk borostásan, fürdetlenül, elanyátlanodva valamelyik félreeső XVII. kerületi kis, egyirányú kivilágítatlan utcában. HOLTAN!!!) Szerencsére aznap többször nem találkoztunk.
Hát ennyit gondoltam bemelegítésnek, és akkor jöhet a gólyabál. Tekintve hogy nem dolgoztam, és az autón egyre égetőbb javítási munkák váltak szükségessé csütörtök délután levittem a Suzit Csepelre. Visszafele BKV-val jöttem, de erről majd később. Dióhéjban legyen elég annyi, hogy a BKV-val úgy vagyok, mint a híradóval. Azt is, ha hosszú idő után megnézem, rájövök, az elmúlt pár hónapban miért nem tettem. Az egyetlen pozitívuma az volt, hogy mindenféle jegy nélkül sikerült kibekkelnem két napot. Visszajutottam a városba, és közben kaptam egy aranyos gondoskodó telefonhívást, hogy a Lehel piacon most ocssóért van a literes agancsos kóla. Úgyhogy szélsebesen beviharzottam a csarnok közepére, meg is találtam a keresett terméket. Fizettem, majd kifelé találtam egy kajáldát, ami egész olcsónak tűnt, hát bementem. Érdekes, hogy egy apartman frei emberekkel teli, tulajdonképpen közétkezdének nevezhető egységben, ahol a HACCP-t még leírva sem látták, sokkal jobb kaját lehet kapni, mint a már sokat említett Nyugatvég Városközpontban. Vacsora közben két hívást is kaptam magán fuvarra, de mindenkit ki kellett, hogy ábrándítsak, hogy sajnos no szekér.
Kicsivel később hazaértem a célnak leginkább megfelelő tömegközlekedési eszközök kiválasztása után, majd egy gyors tusolás, felöltöttem a csini rucimat, és elindultam a korábban megbeszélt találkozási helyre. Majdnem mindenki ott volt a régiek közül, aki valaha is számított. Csak hogy eldurrogtassam ezeket a külön-külön is óriási neveket a teljesség igénye nélkül: Tilesch Ákosch barátom, Vége, Dikó, Tamási Viki és az ikrek, Marx Feri, Vass Miluci, Dorkó, Czár, Kucsi. Persze pár név hiányzik a listáról, akiknek még nagyon örültem volna, mert legalább ennyire hiányoznak: DobiG, és a kedves párja Zsófi, Márton Dani és Zsófesz, G pont Viola, G pont Gabee. Persze tudom, hogy ezek neked, Kedves Olvasó, csak nevek, így nem is taglalnám tovább. A lényeg, hogy nagyon jól éreztem magam, és rengeteg régi emlékem feltört.
Néhány pohár aljának alapos vizsgálata után hárman elindultunk a tett helyszínére, és közben még útba ejtettük a CC-t, csak hogy biztosak legyünk a dolgunkban. Mikor megérkeztünk, a hely biztonsági őrei a megszokottól nagyon eltérően, kedvesen fogadtak, semmi bunkózás. Aki a B7-ben, meg a Mori Ligetben nevelkedik, az nem ezt szokja meg, de alapvetően tetszett a dolog. Felaggatták rám a csilli-villi karperecet, majd tovább küldtek a helyre. Lepakoltam a cuccomat a ruhatárban – és az az igazság, hogy elszoktam tőle, hogy fizessek érte. Saját bulin nem kellett, már négy éve. Első utam egy asztalhoz vezetett, ahol szavazni lehetett a gólyabál szépére, és királyára. Kis segítséggel elhelyeztem a két X-et, majd bedobtam a ládikába a cetlit. Kicsit vártam még, hátha szeretné valaki lefotózni, mint a nagyoknál, majd rájöttem, hogy itt már szinte senki nem tudja, hogy ki vagyok, úgyhogy letettem róla. Egy elegáns mozdulattal átlibbentettem habtestem a nagytermen, és az öltöző felé vettem az irányt, ahol az én kis drága táncosaim éppen ruhát cseréltek a fellépéshez. Egy rövid kis buzdító beszéd után, csak hogy ne maradjon el a kellő motiváció sem, a végén megjegyeztem, hogy mindenki, aki táncol, sikerüljön bárhogy is a produkció – persze hozzátettem, hogy tudom, hogy állat nagyot fog szólni – a bejáratnál vendégem egy kis feszültség oldóra. Ezután odalépett hozzám valaki egy éppen aktív rákkeltővel a kezében. Mivel nem dohányzom, első blikkre azt mondtam, hogy kösz, de kösz nem. Majd amikor kicsit magasabbra emeltem tekintetem, konstatáltam, hogy ki is kínált meg e veszélyes szerrel. Tulajdonképpen már nem voltam olyan állapotban, hogy bármi konkrétumot megállapítsak róla, leszámítva a hosszú, szőke haját és nagy kék szemeit, hogy egy kicsivel lejjebbi dolgokról már ne is tegyek említést. Szóval lényeg, hogy a második mondatom egy eléggé rövidre sikeredett tőmondat lett kérdés formájában, ami így hangzott: „Shot?” Hát szerintem aki dohányzik, annak nem kell elmesélnem, hogy ez mit jelent, aki meg nem, az egy buliba tegye fel ezt a kérdést a kiszemeltjének, és várja a hatást.
Erre a lány: - Nem lehet, nekem pasim van!
- Na és? Itt van?
- Nincs.
- Hát akkor?
- Na jó.
A szaftos részletektől megkíméllek benneteket, és ezúton engedélyt adok a szörnyűlködésre, és a megbotránkozásra, mert pszichológiai tanulmányaim szerint így kevésbé fogod magad szarul érezni. Lényeg, hogy kb egy órával később találkoztam a lánnyal, amint éppen veszekedett egy fiúval (gondolom a pasija lehetett). Egy sármos fejbillentéssel jeleztem felé szándékomat a folytatásra, majd letorkolt, hogy ne most, éppen szakítófélben van. MI VAN VELED? Most azt gondolhatod rólam, hogy büszke vagyok ezekre a dolgaimra, de valójában nagyon szarul éreztem magam. És érzem is.
Eljött a nagy pillanat. Függöny fel, kezdődjék a tánc. Baromi nagy sikere volt, igen ügyesek voltak. Utána jött a STAFF tánc, későbbi beszélgetések rávilágítottak, hogy a közvélemény ezzel kapcsolatban eléggé kétoldalú lett, az egyiküknek a tetszett, a többiekben pedig felmerült, hogy miért kell egy gólyabálon, ahol az elsősök vannak központban feltűnési viszketegségből kiállni a HÖKösöknek, és megmutatniuk magukat. Persze Ők nem szeretik a HÖKösöket. Vagy mert nem kaptak szoctámot, vagy nem jutottak be egy buliba, vagy mert bejutottak, de rövid úton ki lettek téve. Persze ezeknek nem mi vagyunk az okai, de minket lehet utálni érte. Mondjuk ezekhez már volt időm hozzászokni. A lényeg, hogy olyan kettő óra magasságában már éppen szükségét éreztem hazamenni, így felhívtam a központot, hogy kérnék egy autót. Kérdezte, hogy hol vagyok, annyit tudtam mondani, hogy a buliban. Kicsivel később az állapotomra tekintettel felhívott a főni, és csak annyit mondott: „Ezüst Mondeo.” Kimentem a kocsihoz, közben összeszedtem Zsolti barátomat az éppen aktuális párjával, mondván, hogy úgyis egy irányba megyünk. Kiraktuk őket a King Street-en, majd hazamentünk. Feljöttem a lakásba, ledobtam a cuccaimat, és bezuhantam az ágyba. Csörög a telefon. Érzésem szerint kb két másodpercig – de szerintem olyan két percig – gondolkodtam rajta, hogy felvegyem-e. Aztán végül is a fejemben lévő szenátusi gyűlés egyhangúan amellett döntött, hogy fel kell venni a telefont. A dolognak most jött a nehezebbik része, a fizikai megvalósítás. Próbáltatok már érintőképernyős telefont úgy felvenni, hogy összefolyt a képe, és a telefon szabályos menekülsébe kezdett? Nem? Hát egyszer érdemes kipróbálni. Egy lány hívott, - aki neve elhallgatását kérte - hogy hol vagyok. Mondom itthon. Jó, mert megkért, hogy szóljak, ha hazamegyek. Áh, mondom engedd el kislány, engedd el, easy van, örülök, hogy ennyire képes voltam, hogy legalább magamat haza teleportáljam. Aztán küldtem neki egy SMS-t, bár esküszöm nem tudom, hogy sikerült összehozni, valószínűleg fél órámba telhetett, és ezúton köszönöm a T9 szótár megalkotóinak munkáját, hogy ugyan jöjjön már át. Aztán írta, hogy ok, de reggelig akar maradni a többiek miatt, aztán jön. Ennyiben maradtunk, majd olyan fél hat felé a kapucsengőre ébredtem. Feljött, aztán átvittem a kisszigetre, és pont, pont, pont. (Aki látta a Mamma Miát, az érti, aki nem, az nagyon sürgősen pótolja a hiányosságát. Alap mű. De tényleg.).
Nagyjából ezek történtek velem a Gólyabálon. Persze este még mentem dolgozni, és még nagyon émelygett a gyomrom, meg minden bajom volt, bár a napközbeni vajas pirítós csodákra képes.
Ilyenkor mikor eljutok idáig, mindig megfordul a fejemben, hogy bárcsak a szakdogámmal tudnék ilyen gyorsan haladni… De nem sokára eljön annak is az ideje.
Nem tudom mikor jelentkezek legközelebb, de tudjátok: „Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni!”