2013. 06.09.
Kedves Naplóm!
Nagyon elhanyagoltalak. Sajnálom. Ennek rém egyszerű, bár annál kevésbé logikus oka van. A következő fejezetnek a Londoni utazásunkat, majd a Siófokon tett látogatásomat kellene tartalmaznia, viszont ilyen távlatból képtelen vagyok megírni, korábban meg nem volt hozzá ihletem. Addig pedig nem akartam másról írni, hogy ne maradjon ki lefedetlen időszak. Most már belátom, hogy hiba volt így gondolkodnom. Nem fogom tudni megírni a két elmaradt sztorit, így ha valaki mégis kíváncsi rá, annak nagyon szívesen tartok privát élménybeszámolót. Bevezetőnek talán ennyi elég is. Megpróbálom most egy kicsit lightibbra venni a figurát, és csak rövid történetekkel elmesélni mi történt velem mióta legutóbb találkoztunk. Most azt gondolhatjátok: „A szavát adja?” Erre csak annyit mondanék: „Mit képzel, mi vagyok? Ember?” „…ergo a válaszaimnak csak egy részét fogod megérteni.”
„Essünk túl a nyilvánvaló dolgokon” – most jön a fekete leves. Még mindig egyedül vagyok, sőt, ami azt illeti a korábban oly sokat emlegetett „A”, „B” és „C” lányok – csak hogy mostmár tényleg ne nevezzem őket nevükön – végleg eltűntek az életemből. „A”-val összevesztem, „B” simán eltűnt, „C” pedig mondhatjuk, hogy palira vett. Kedves férfi bajtársaim. Most saját bőrömön tapasztaltam meg, milyen az, amit minden – vagy legalább is a legtöbb – férfi gondol. Hogy mi játszadozunk a nőkkel. Fiúk! Ki kell, hogy ábrándítsam magunkat. Én is ezt hittem. Sokáig azt gondoltam, hogy én játszadozom ezekkel a lányokkal. Aztán majdnem egy időben kiderült róluk, hogy egész idő alatt fordított volt a helyzet. Én pedig olyan hülyén éreztem magam a felismerést követően, hogy legszívesebben arccal befelé elvonultam volna egy sötét sarokba két ormótlan nagy szamárfüllel, meg egy táblával a nyakamban, amin kb ez áll: „IDIÓTA”. Úgy éreztem magam, mint amikor a kisgyereknek elmondják a szülei, hogy sem a mikulás, sem a Jézuska nem létezik. Sőt. Inkább úgy, mint amikor mind ezek után közlik, hogy a gyereket sem a gólya hozza. Aztán meg napokig ha rá gondoltam, csak röhögtem magamban, hogy a fenébe lehetek ennyire hülye? „Nos. Kevés ennél nyilvánvalóbb dolog van.”
Nos. Ennyit gondoltam megosztani veletek életem ezen részéről. Ennek rém egyszerű oka van, mégpedig hogy nem történt más… Evezzünk kicsit kényelmesebb vizekre. Jut is eszembe víz. Jelenleg is tart az elmúlt ötven év legnagyobb dunai árvize. Mindenhol készültség, meg homokzsákozás. Bevallom én annyira azért nem estem hasra ettől, mert Győrben három folyó is van, amik minden évben ezt művelik. Na jó, lehet, hogy ennyire nem durván, de minden évben van valamilyen árvíz. Nekem nem is ezzel van bajom. Bár kicsit hülyén is érzem magam, hogy egy elektronikus naplóban az időjárásról beszélek. Olyan lehet ez, mint amikor egy fiú, meg egy lány elmegy randira, kézen fogva sétálnak, elcsattan az első csók, valamelyikük hálószobájában kötnek ki, ahol jön néhány sötét képkocka, majd a felirat: „Két perccel később”. Fekszenek egymás mellett, a lány karba tett kézzel, összeráncolt homlokkal, a fiú pedig mint aki jól végezte dolgát ránéz a lányra: „Te mit szólsz ehhez az árvíz dologhoz?” Majd a lány lesújtó tekintettel felé fordítja a fejét: „Ez most komoly?”
Szakmámból adódóan mondjuk, hogy gyakran előfordulok némely sárga-piros kagylós benzinkutakon – bár így utólag belegondolva még akár Shellő is lehetne a jele. Szóval, csak hogy miért pazarlok szót ilyen jelentéktelennek tűnő dologra. Elgondolkodtam azon, hogy vajon mi az a munka, amit adott esetben szívesen csinálnék a jelenlegi mellett/helyett. „Bár a folyamat módosította a tudatod, változatlanul emberi lény vagy”. „Hasonló képpen bár legyen az első kérdésed a leghelyénvalóbb, talán rájössz, hogy egyúttal a leglényegtelenebb is.” Következés képpen kézen fekvő volt a kérdés, vajon mi az, amit meg nem szeretnék csinálni. Nah itt jön képbe a benzinkút. Remélem tudtok követni. „Azóta tudom […], ha elmém korlátoltabb, vagy ha képes kiszabadulni a tökéletesség bűvköréből”, most nem kellene bevárnom téged Kedves Olvasó, míg újra átfutod a legutolsó sorokat. „Ennek semmi értelme. Kihagytam valamit?” Megnyugtatlak, nem Te vagy a hülye. Legalább is nem úgy, ahogy Te gondolod. Csak most egy kicsit sziporkáznak a gondolataim, és lassan félek, hogy én is lemaradok. Az milyen lenne? Lehagynának a saját gondolataim, és nekem kellene visszaidéznem őket, hogy újra felvegyem a fonalat.
Kezdek begolyózni.
Nah jó. Befejeztem. Ittam egy pohár vizet. „Üríts ki magadból mindent. […] Szabadítsd fel a tudatod!”. Persze a benzinkút. Tankoltam, állok sorba a pénztárnál. Megelőzvén az szokásos kérdéseket már előre szoktam mondani, hogy semmi mást nem kérek. Majd mikor elkezdi nyomogatni a gépet, hogy megelőzzem a „Számlát írunk?” kérdést, gyorsan közbe iktatok egy „Azt sem”-et. Ennek ellenére az esetek kilencven százalékában sikerült feltenni a kérdést. De nem tudom. A fülükön ülnek, vagy csak annyira befásulnak, hogy nem érdekli őket a vásárló. Mindenki csak egy szám. A tankolásának összege. Vannak kétezrek, ötezrek, tízezrek. Számla, egyéb, akciós csoki, Smart kártya. Valami maradandót kellene alkotnom az egyik kúton, hogy legalább ott megjegyezzenek, és ne kelljen mindig ezekre válaszolgatni. Mármint nem az bosszant, hogy válaszolni kell, hanem a tudat, hogy én is csak egy szám vagyok. Miszter ötezer – általában ennyit szoktam tankolni. Egy a sok közül. Akik ismernek, tudják, hogy van némi feltűnési viszketegségem, és centrum szindrómám. Nem szeretek csepp lenni a tengerben. Szóval ezen gondolatok árán jutottam arra a következtetésre, hogy én nem szeretnék ilyen lenni. Nem szeretnék benzinkúton dolgozni.
Ne haragudjatok, ha egy kicsit ez most más lett, mint az eddigi irományok, igyekszem felvenni a régi ökör önmagam, de nagyobb kihagyás után úgy látszik ez már csak így megy. Minden esetre megpróbállak kárpótolni benneteket egy játékkal. A sorok között elrejtettem idézeteket egy bizonyos filmből. A megfejtéseket PM-ben várom! És addig se felejtsétek! „Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.”