2013. április 8.
Kedves Naplóm!
Tudom, legutóbb ígéretet tettem, hogy amikor legközelebb tintával nehezítem lapjaidat, nem lesz szó a lányokról. A sors viszont úgy hozta, hogy muszáj egyetlen mondat erejéig mégis csak megemlítenem őket. A felsorolt lányok közül ketten is sérelmezték, hogy írásomban egy kicsit szabadon fogalmazok róluk, ráadásul betaggeltem őket a közösségi oldalamon. Nem tudom, hogy olvassák-e még írásaimat, de ezúton is szeretnék tőlük bocsánatot kérni. Utólag belátom, valóban egy kicsit nyersen és cenzúra nélkül írtam róluk. Szóval sorry van!!!!
Nah akkor tulajdonképpen ennyi elég is előljáróban, csapjunk bele. Nem ígérem, hogy sorrendben, de megpróbálom összeszedni az elmúlt időszak legfontosabb történéseit. Az első talán az, hogy március 14-én leesett a hó. Igaz, már két héttel előtte még a csapból is ez folyt, még én, aki nem nézek tévét, sem időjárást és általában mindig meg vagyok lepődve, hogy most meleg van, később meg hideg – bár ezutóbbin most kevésbé lepődtem meg, mert előtte két nappal szabályosan hányingerem volt a fejfájástól egész nap. Nem használt se gyógyszer, se alvás. – Szóval a lényeg, hogy bármikor mentem be a suliba, már a portások azzal fogadtak, egy laza pacsi mellett, hogy „Hallottad? Jön a hideg, meg hó, meg mínuszok.” Hát mondom mióta világ a világ két dolog ellen biztosan nem tudott tenni az ember semmit, az egyik a halál (bár erre voltak törekvések), a másik az időjárás. Ha jönnie kell, jöjjön. Aztán tele posztolták a közösségi oldalakat is, hogy a békák (BKK) mennyire felkészült, hogy kis millió sószóró van készenlétben. Jah. Csak arról nem szólt a fáma, hogy ott is maradnak. Készenlétben. Percre pontosan tudták, hogy a mikor fog éjjel leesni a hó, a béka király mégis fogta magát, este megnézte, hogy esik-e? Nem esik. Jó, köpött a maci, aztán mintha minden rendben lenne, fogta magát és álomra hajtotta a fejét. Miközben Ő éppen egy Hawaii szigeten félpucér élére hajtogatott táj lányokkal körülvéve, kókusz tejet szürcsölgetve élvezte, hogy a talpát égeti a homok, kis hazánkban valaki elsütött egy poént a hónak, és két napig szakadt. A kis ebihalakat (készenlétben álló BKK-sok) meg elfelejtették kivezényelni. Álltak a BKK valamelyik raktárában, mint a gladiátorok a Colosseum kapujában, speciális állcsúcs technikával támasztva a lapátot, és nem történt semmi, mert persze csak parancsra teljesítünk, mint a jó katonák. És ha nincs aki kivezényeljen minket, akkor nem megyünk sehova. Telt múlt az idő, a járás (csak hogy ne legyen szóismétlés) egyre zordabb lett. Láttam én már hóvihart, de ennek a felese volt tréfa. Álltam a Flórián téren a pirosnál – amit megjegyzem csak sejtettem, hogy piros, mert látni nem láttam – és a nagy reflektorok fényében látszott, ahogy hórja-fújja (ezt nem biztos, hogy így kell írni, mert a Microsoft is pirossal húzta alá) a szél a havat. Nagyon durva látvány volt. Az én kis kocsimat meg úgy dobálta a szél, hogy attól féltem egy óvatlanabb pillanatban felborít. Néha egy erősebb széllökésnél próbáltam erősebben ülni, hogy leszorítsam a kocsit.
Teltek múltak a percek, egyre durvábban megmaradt a hó az utakon, mikor is történt, hogy megkaptam első címemet. Érd. Egy Úr vagy nem? Nah mindegy. Ha menni kell, hát menni kell. Elindultam (…szép hazámból, híres kis Magyarországról…) végig verettem a Budaörsi úton. Volt olyan rész – a laktanya után a felüljáró mellett, ahol szédületes 15 méterre nőtt a látó távolság, és ott bátorkodtam elérni az ötvenet. Laza 15 perc alatt kikeveredtem az autópályára, ahol én naiv azt gondoltam, hogy a sok, gyorsan közlekedő autó leverte a havat az útról, és majd akkor én is mehetek hetvennel. Meg a fenéket. Konkrétan ötven és hatvan között ingadozva az öt centis hó tetején (mert hát a Szuza kicsi ahhoz, hogy kinyomja maga alól a cuccot) ellavíroztam az M7-ig, ahol a következő látvány fogadott: Villogó, villogó, villogó, villogó…, …rendőr, mentő, tűzoltó, majd ugyan csak villogó, villogó, villogó… Mivel én is a szédületes és aszfalt szaggató 60km/órás sebességgel közlekedtem, volt alkalmam megszámolni a 41 (írd és mondd) autót a leálló sávban, néhány rendőr és egyéb segély szervek kíséretében. Nagyon durva volt. Laza 50 perc elteltével sikerült is kiérni a címre. Egy pár percet vártam egy lányra, meg a párjára. Az Astoria és a Deák tér között van az Ördög Katlan (itt a reklám helye) nevű hely. Oda mentünk. Elindultunk, kiérünk a pályára, és még a hátul ülő lányt is megkértem, hogy csatolja be az övét. Bár gyorsan menni nem tudok, azért láttunk már érdekes baleseteket egy Suzukival, inkább nem kockáztatnék.
Szóval ilyen idő volt. Nem is olyan sokkal később a XVII. kerültbe kaptam címet. Mentem kifelé a Keresztúri úton, és az útviszonyoknak megfelelően 40 és 50 között. Gondoltam mi baj lehet. Hát lett. Az egy dolog, hogy tényleg a hó tetején közlekedtem, de mivel le is fagyott út közben annyira csúszott az út, hogy amikor szembe jött velem egy ív (nem is kanyar, csak egy ÍV), elvettem a lábam a gázról, és a kormánnyal megpróbáltam követni az út ívét. Hát nem sikerült. Eltekertem a volánt, (nem egy spanglit), és nem történt semmi. Teljesen szabályosan egyenesen belehajtottam az út mellett lévő árokba. Több szerencsém is volt, aminek köszönhetően nem törtem rommá magam, meg az autót. Az egyik, hogy lassan mentem, a másik, hogy sikerült egy puha, sáros, avaros árokban kikötnöm, és nem valami sziklás, vagy betonos változatban. Hívom a diszpécsert:
- Vége a dalnak!
- Miért, mi történt?
- Kicsúsztam, és egy árokban kötöttem ki!
- Na jól van akkor. (HE??? Jól van??? [szerk.]) Próbáld meg felhívni a tűzoltókat, hátha ki tudnak húzni.
- Ok.
Hívom Őket:
- Tűzoltóság, jó estét!
- Jobbat! Lenne egy olyan problémám, hogy a kiváló minőségűen karbantartott Keresztúri úton kicsúsztam autómmal (ezt szükségesnek tartottam hozzá tenni, nehogy azt higgye, hogy szánkóval vagyok), és közelebbről szemügyre vettem egy árok aljának tartalmát. Esetleg ki tudnának-e húzni?
- Akkor ha jól értem, most az árokban van az autó. (Na eddig a pontig azt hittem, hogy az egysejtűség sorrendje a gyerekkoromból megtanult „rendőr, postás, vasutas”. Hát örülnék, ha a következő generációknál ez a mondóka már a tűzoltók kiegészítéssel terjedne el).
- Igen jól látja.
- Mivel árokban van, gondolom nem okoz forgalmi akadályt, mi viszont csak akkor tudunk ebben segíteni díj mentesen, ha az előbbi eset fenn áll. Szerintem jobban jár egy autó mentővel.
- Köszönöm! (gondolat buborék: „EGY ÚR VAGY B(oldogulj) MEG!!!)
Tizenhat autó állt meg mellettem, hogy tud-e segíteni. Mert hogy a motor járó képes volt, így gondoltam inkább a fűtött kocsiban várom meg a segítséget. Majd egyszercsak mellém gurult egy hiéna taxis kis busszal:
- Kihúzzalak?
- Pajtás! Próbálkozni lehet!
Megfordult, rám tolatott, rá dobtuk a kötelet, azt mondja:
- Ülj be, tedd hátra menetbe és pörgesd, amíg ki nem jön.
- Ok, bár ez volt az első, amit próbáltam, de eddig sem vált be.
Beült a kocsiba, egyes, elindul szép lassan addig, amíg megfeszült a kötél, aztán mint valami kis nyavalyás tehetetlen machbox-ot kirántott az árokból. EZ MI!!!!! Ok, hogy kicsi az autóm, de hogy ennyire!!! Akartam neki adni valamit, de letorkolt, hogy meg ne próbáljam. Körbe jártam a kocsit, az első lökös leszakadt, de semmi más baja nem esett. Pár perccel később megérkezett az autómentő is. Elkért egy ötöst a kiszállásért, de végül is még így is egész olcsón megúsztam, mert ha neki kell kihúznia, az 16 lett volna. Ha szállítani is kell, akkor még több.
Ez történt éjfél előtt egy picivel. Néhány órával később a Kerepesi út környékén tarthattam, amikor kaptam egy 4Bro-t. Ez a MomPark mellett van, gyors útvonaltervezés fejben: Erzsébet híd, Hegyalja, felüljáró mellett el jobbra, aztán balos, és ott is vagyok. Az időjárásnak köszönhetően ez csak fejben tűnt ennyire egyszerűnek, és ha jó idő van, akkor minden bizonnyal a lámpák ellenére sem vett volna igénybe többet 6-8 percnél. Ez esetben 15 perc után hívott a diszpécser, hogy merre vagyok. Éppen a „felüljáró mellett el jobbra” pontnál tartottam megvalósításban. Mondom, kb egy perc, ha addig semmi nem történik. Kár volt. Lelassítottam 20-25 km/órára, hogy biztosan ne lehessen baj a kanyar bevételével. Ugyanaz történt, mint az előző esetben. Eltekertem a kormányt, és egyenesen fel a járdaszigetre, telibe vertem egy táblát (irónikusan a „Merről kell megkerülnöd” táblát), és a sárban kötöttem ki. Most annyival könnyebben jártam, hogy legalább a saját lábán ki tudtam kecmeregni a sárból. Felmentem egy utcányit, és megálltam a járda mellett. Akkor néztem, hogy elkezdett leereszteni a gumi, és van egy baromi nagy horpadás a felnin. Gyönyörű lesz ilyen időben kereket cserélni, de végül is már reggel volt, sok minden már nem kellett csinálni. Ahogy volt, leeresztett gumival elindultam, gondoltam ha hazáig kibírja, az tök jó lesz, mert akkor otthon már meg tudom valahogy oldani a kerék cserét. Hát nem sikerült. A Clark Ádám térig jutottam a parkolóba. Neki álltam kereket cserélni, segítségemre sietett két kolléga is, mikor hallották, hogy mi történt. Természetesen – mint ahogy múltkor is – ezzel a kerékkel most is gondok adódtak, mégpedig nem akart lejönni. Közel egy órás szenvedés után úgy voltam vele, inkább hagyjuk a csudába az egészet, menjünk haza. Már elfagyott a kezem az átázott kesztyűtől, meg fáradt is voltam, ideges is, menjünk haza, majd holnap megoldom. Mindenki elszéledt az otthon irányába, én is haza jöttem, aludtam egy kicsit aztán buszra ültem, visszamentem a kocsiért, és hogy hogy nem, két jól irányzott rúgással lejött a kerék. Gyorsan ráraktam a pótkereket, aztán tűztem haza. Pénteken Március 15. volt, így nem sok mindent tudtam csinálni, hétfőn kaptam meg egy ismerős telefonszámát, aki autószereléssel foglalkozik. Előtte még bevásároltam az alkatrészeket, aztán kivittem hozzá a kocsit kedden. Másnapra el is készült.
Ma már április nyolcadikát írunk, és két elég jelentős történésről is be kell még számolnom, amik egyenként is megérnek egy témát, így én is szeretném külön kezelni. Az egyik a Londoni utazásunk, a másik a Siófoki vezetőképző. Addig is ne feledjétek a már jól megszokott zárómondatot: „Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.”