Anglia első kötet

Nah de ne siessünk annyira előre. Először is. Vajon most mi fog következni? Na vajon mi? Hát persze hogy a lányok. Mármint hogy említést teszek róluk. Többeket megkérdeztem, hogy óhajtanak-e ezen fejezetben szerepelni, és többen is azt kérték, hogy ha lehet, akkor inkább ne. Persze az apró betűs részt egyik sem olvasta. A kérdés pusztán statisztikailag volt fontos, ők is szerepelni fognak. Kezdjük mindjárt az elsővel. Egy velem egyidős lányról van szó, aki óvónéniként tevékenykedik a szürke hétköznapjaiban. Még az előző cégemnél lett törzsutasom, de azóta is mindig engem hív, ha megy haza újpestre. Történt egyszer, hogy szabadnapot tartottam, és hát ez nagyjából nálam kimerül abban, hogy minden olyat pótolok, amit a munkavégzés során ugye nem lehet. Ezek persze a kellő mennyiségű S, P, és J vitaminok bevitele. Ezalkalommal sem volt másképp. Épp az egyik becsületvesztő pultjánál álltunk egy nagyon jó barátommal, (csak kár hogy motoros, amúgy tényleg jó srác lenne) mikor is csörög a telefonom. Ez a drága lány hívott, hogy Ő most éppen nincs túl jó passzban, és el kellene vinni a barátnőjéhez, de nincs nála pénz, később odaadja. Mondtam neki, hogy tényleg really sorry, de ha én most kocsiba ülök, a környék összes jogsiját elveszik, de kitalálok neki valamit. Aztán végülis egy kollégám ment érte, akinek én másnap kifizettem a fuvart. Valószínűnek tartom, hogy kettőnk közös pályafutása (amit azért sok mindennek lehet nevezni, csak épp pályafutásnak nem) valahol itt kezdődött, mindösszesen ezért kapott helyet itt az a kis introdúció, amúgy nem fontos. Nah ezzel a lánnyal történt egyszer, hogy újfent telefonált, menne haza, szokásos útvonal, ferenciek tere – újpest. Ok, mindjárt ott vagyok. Hazavittem, időközben csináltatott magának két tetoválást is. (az egyik még nem volt készen, mikor legutóbb láttam, ezért kérem, hogy ha eljut idáig az olvasásban, tegye már meg, hogy elküldi a jelenlegi állapotot azon a lila csevegő alkalmazáson). Pont ezekkel az új szerzeményeivel büszkélkedett, mikor ennek láttán elkezdett valami bizseregni az kormány és az ülés között. Megérkeztünk haza, és a búcsú puszira kerülvén a sor, egy kicsit furán féloldalvást tartotta a fejét, ami nekem kellően egyértelmű volt. Akkor is, ha semmi szándékosság nem volt benne, azért én azt véltem felfedezni. Vissza húztam magam, de csak épp annyira, hogy le tudjam venni a szemüvegem, és hozzáférjek a hajához. Elkaptam a copfját, hátra húztam és lesmároltam.

Hát szó se róla. Olyan kamionos csókja volt. Tudjátok, az a fajta, ami fát szállít. Tudjátok szerintem… Nah de mindegy is. Még a gondolatától is… Áh hagyjuk. Megegyeztünk, hogy ez marad a búcsú csókja. Azért annyira nem örültem neki, de hát mit lehet mit tenni? Pár nappal később vissza hívott, hogy azért jó lenne, ha ezt a múltkorit mégiscsak megbeszélnénk. Nem kell, hogy haza vigyem, csak üljünk be valahova, és dumáljunk. Szokásos Ferenciek tere, beül, mondtam neki, hogy értem én, hogy nem kell, hogy haza vigyem, de úgy mégis. Itt vagyunk a kocsiban, tudunk beszélgetni menet közben is, akkor minek bkvzna? Két legyet egy csapásra, avagy a kellemeset a hasznossal. Elindultunk, menet közben beszélgettünk, kezdett kissé egysíkúvá (olyan én-síkúvá) válni a beszélgetés, mikoris csak úgy poénból megszólalt, hogy akkor húzódjak le. Pesti alsó rakpart végén jártam, és ahelyett, hogy felkanyarodtam volna a Dráva utcába, szembe egyenesen átrobogtam a kivilágítatlan részre, ahol horgászni szoktak. Szegényke először meglepődött, hogy komolyan vettem, mikor ő csak vicces akart lenni. Illetve inkább azt éreztem rajta, mint amikor úgy akar valaki vicces lenni, hogy fellobban benne a kíváncsiság apró lángja, mi lenne ha tényleg megtörténne amit kimond. Hát megtörtént. Elkezdtünk ott is smárolni, majd egy pár perc után megkérdezte: »Most mi lesz?« »Most? Most hátra ülsz.« Egy tornász könnyedségével pillanatok alatt hátul termett és mire én kiszálltam, hogy megkerüljem a kocsit, már a lényeges textil darabok lekerültek róla. Aztán átvittem a kis szigetre és pont, pont, pont. Hát azt hiszem mostmár minden mindegy alapon ki merem mondani, ő lett volna talán az egyetlen olyan ember, aki miatt otthon maradtam volna Magyarországon, ha lett volna folytatása. Biztos Te is éreztél már valaki iránt olyan furcsa, de mégis erős vonzalmat Kedves Olvasó, ami valahol kicsit megmagyarázhatatlan, valahol a szerelem és a puszta „megkívánás” között van. Nah hát így voltam én is vele. Még most is borsózik a hátam, mikor arra az egy estére gondolok. Csak aztán nem lett folytatása, legnagyobb bánatomra.

Nah de megismertem egy másik lányt is, aki most elsős (gólya) a suliban. Elég jól bekezdtünk a mi kérész életű kapcsolatunk elején, ugyanis az első gólya találkozón, - amit a ponthúzás után szoktunk az elsősöknek szervezni – ismertem meg, és már akkor nálam „aludt”. Aztán gólyatáborig nem is találkoztunk, a GT-ben is csak párszor futólag össze köszöntünk. Majd jött a GT after buli, ahonnan szintén együtt mentünk haza. Másnap elmentünk egy jó barátommal és az Ő kedves párjával a Csodák Palotájába. Nem tudom pontosan mikor, de valószínűleg nem sokkal ezután találkoztunk legközelebb. Ezalkalommal a Hármashatár-hegyet tűztem ki célul (tudod, csak hogy ne legyen olyan romantikus. Seeeee.) Fent a hegyen elmondtam neki, hogy három hét múlva én elhagyom az országot és megkértem, hogy döntsön. Ha neki úgy a könnyebb az elválás, hogy ott, és akkor azt mondja, hogy elég, én megértem, elkönyvelem, és akkor ennyi volt. Azt mondta, neki már mindegy, ha most én azt mondom, hogy ennek itt vége, akkor max lerövidítem a szenvedést, Ő márpedig szeretne velem lenni ameddig csak lehet. Kuka voltam, beleegyeztem. Csak abba az egybe nem gondoltam bele, hogy ez fordítva is igaz lehet. Az utolsó három napot úgy töltöttük együtt, hogy a szülei azt sem tudták, hogy mi van vele, hol van, mit csinál, csak annyit mondott hogy dolga van, és eltűnt otthonról három napra. És amit a lány velem végig csinált napokon keresztül, a költözés utolsó mozzanatai, a kilépés a cégtől, stb. (a többit nem akarom lelőni, mert még később lesz róla szó). A lényeg a lényeg, hogy megszerettem. Nem tudom, hogy szerelemmel-e, vagy mint embert, vagy mint lányt, igazából hogy őszinte legyek tényleg fogalmam sincs. Viszont hogy soha nem fogom elfelejteni az is biztos. Már csak azért sem, mert tettem neki egy hosszú távú ígéretet, amit be kell tartanom. Olyan nehéz volt tőle elbúcsúzni a reptéren. Sőt, inkább elszakadni. Igen, ez a jó szó. Direkt nem akartam sem kapcsolatot, beleszeretni valaki meg aztán pláne nem, mert nem akartam saját magammal kiszúrni. Magamat már azért ismerem annyira, hogy tudtam, ha bármelyik is megtörténik, borzasztóan fájni fog az elválás, viszont ettől a fájdalomtól meg reflexből félek, ezért inkább otthon maradok. És tessék. Csak sikerült. Aztán végülis vettem egy nagy levegőt, össze szorítottam a fogam, és mikor átjutottam a biztonsági ellenőrzésen már tudtam, hogy nincs vissza út. Folytatása következik, addig is nem elfeledni, Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.