Anglia első nap
Kedves Naplóm!
Mint ahogy azt az előző részben már ígértem, most tudósítást adok angliai látogatásomról. Első, és legfontosabb egy ilyen út során a motiváció. Aki nagyjából ismer, az tudja rólam, hogy szeretek meglepetést okozni azoknak, akiket szeretek. Ezzel egyébként ki is lőttük a motivációt, hiszen egy nagyon régi barátomhoz mentem, akit már nagyon rég láttam. A második a felkészülés. Hát ez a része volt számomra nehezebb. Titokban tartani a lehető legtöbb ember előtt, aki ismerheti a srácot, nehogy valaki csak véletlenül is elszólja magát, mert akkor oda a meglepi ereje. Találtam egy nagyon cuki lányt, aki segített nekem mindenben. Elintézte, hogy a srácnak szabadnapja legyen, mikor megérkeztem, körbe vitt a városban stb. de erről majd később.
Indulásom egy szép napsütötte hétfői napra esett… volna, ha nem január 13-a lett volna, és ha az én mesém is tovább tartott volna. Egyébként érdekes, hogy másodszor tettem be a lábam a Szigetre, de most sem sikerült olyan időpontot választani, ami valami meleg nyári napra esett volna. Na mindegy, talán majd legközelebb. Miután kivittem az autómat apuékhoz, és belekapaszkodtam a tőlük kölcsönzött bőröndbe, elindultam a Budapesti Közlekedési Központ által üzemeltetett buszjáratok legközelebbi megállójához. Megnéztem a menetrendet, van még hat percem. Körül néztem, szemben az átellenes sarkon megláttam egy vendéglátóipari egységet – nemes egyszerűséggel kocsmát. Gondoltam mekkora életérzés lenne, ha beugranék egy pohár sörre, csak amíg jön a buszom. Aztán eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nem tudok érveket felsorakoztatni amellett, hogy miért ne. Úgyhogy át is eveztem a túloldalra, és lenyomtam a kilincset a hely ajtaján. Mikor beléptem egy igazi talponálló képe fogadott, ahol a törzsfogyasztók úgy néztek rám, mint valami lényre. Biztos Ti is találkoztatok már ilyen félreeső, vagy vidéki helyen ezzel a jelenséggel. Nagyon nem zavartattam magam, kikértem a kis söröcskémet, kemény 180 magyar pöngőt fizettem érte. Le is öblítettem az út porát a torkomból, majd elköszöntem, és kicsattogtam a buszmegbe. Annak rendje, és módja szerint viszonylag nagy pontossággal meg is érkezett a 31-es járat.
Mivel ugye tudjuk, hogy nem tudok aludni éjjel, ezért egy nagyon jó barátommal megbeszéltük, hogy beülünk az egyik törzshelyünknek számító helyre. Itt vannak szép nagy tévék, amiken majd tudjuk nézni az éppen zajló NFL bajnokságot, meg közben tudunk dartsozni is. Felajánlotta azt is hogy kivisz a reptérre, amit én köszönettel elfogadtam, mert így legalább nem kellett nekem sem taxizni, meg bizonytalan BKV-zni. Pont időben, gép indulás előtt egy órával érkeztünk a B terminál indulás oldalára. Elköszöntem, beslattyogtam a terminálra, megkerestem a járatomat, már bent volt. Elindultam a kapu felé. Megkerestem a becsekkolós pultot, ahol közölték, hogy az internetes becsekkolás lett bejelölve a foglalásnál, viszont mivel nincs beszálló kártyám, ezért ki kell fizetnem az ügyintézés reptéri díját, ami x forint. Hát ilyen pénznem nem lévén nálam, mondom fontban nem lehetne? De lehetne, 17 font (jelenlegi árfolyamon úgy hatezer forint körül lehet). Mit lehet mit tenni, perkáltam, 13-ról kaptam is számlát (?).
Megérkeztem az első ellenőrző pontra, ki van írva EU passport egyik sor, All other útlevél másik sor. Megálltam, kezemben a bőrönddel. Lepergett előttem az életem. Az útlevelem. Az útlevelem, amit még a „mit kell bepakolni” listára is elfelejtettem felírni, ezáltal az az útlevelem, ami jelenleg is a konyhaszekrény egyik polcának mélyén békésen szundikál, nem is sejtve, hogy én éppen könnyekbe lábadt szemmel állok Ferihegyen és őt siratom. Tekintve hogy olyan fél hat felé járhatott az idő, szerintem pont a másik oldalára fordult, és csini szőke amerikai útlevelekről álmodott. Hát gondoltam egy életem egy halálom, bepróbálkozok a személyivel, max azt mondják, hogy hülye vagyok. Odatrappoltam a rendőrbácsit tartalmazó fülkéhez. –Jó reggelt kívánok! Angliába szeretnék utazni. Elég a személyi? – Egy rövid és közérthető „igen” helyett a biztos úr humorosnak találta kérdésre kérdéssel válaszolni, mikor látta rajtam, hogy patatokban folyik rólam a hideg verejték és a fejem majd szét durranik a 250-es vérnyomástól. Így illendően elmosolyodott és a következő mondat talált kiszökkenni foga kerítésén: - Miért? Az útlevele lejárt? – valószínűleg látta rajtam, hogy ha most kimondom amire gondolok, akkor bilincsben töltöm a következő hat hónapot, így némi hatásszünet után hozzá tette: - Amúgy elég. – ÜZENEM ANYUKÁDNAK KÜLDJE VISSZA A BOXEREM!!! A fenének kell korán reggel ilyen marha humorosnak lenni? Ebben a pillanatban nem hogy egy kő, de kb egy hegy a holdról volt az ami leesett a szívemről. Talán még ki is hallatszott, mert egy pillanatra megakadt a biztos úr keze az ellenőrzési folyamatban, és felnézett az igazolványomról, hogy vajon minden okés-e velem. Mikor visszakaptam az iratot, gyors léptekkel bedöngettem a váróterembe. Itt is megkerestem a járatomat, szerencsémre még mindig bent volt, mármint olyan értelemben, hogy bent állt a gép, és nyitva volt a kapu. Nah nekem sem kellett több, tűz a kapuhoz. Egy utolsó gyors hajcihő a biztonsági ellenőrzésnél. Visszakaptam a kabátom, övem és egyéb fém ingóságom, de a bőröndömet kiselejtezték. Nem tudtam mit hagyhattam benne, ami nem volt odavaló, de illedelmesen megvártam, amíg a kedves ügyintéző hölgy volt szíves odafáradni, és megkért, hogy nyissam ki a táskát. Legfelül középen ott vigyorgott a 100 millis pirosarany, rendelésre. Azt mondta, nagyon sajnálja, de ezt nem vihetem fel. De mondom bontatlan. Úgy sem? Nem. Ahhoz fel kellett volna, hogy adja. Hát mondom még mit nem, most egy pirosaranyért nem fogok 11 rongyot fizetni. Akkor mondom itt marad. Kezébe nyomtam a tubust, behúztam a cipzárt. Rendben vagyunk? Kicsit meghökkenve bár, de azt mondta igen. Akkor csók a családnak! Belekapaszkodtam a bőrönd fülébe, lerántottam a pultról és már rohantam is a kapu felé. Nem állt előttem senki, csak megmutattam a beszálló kártyámat, és már mehettem is.
A felszállás meglepő módon könnyűre sikeredett, legalábbis ami a fülemet illeti. Nem fájt, még csak el sem dugult. Újfent végig hallgathattuk két nyelven, mit kell tenni, ha baj van. Persze a „Let’s pray” valamiért mindig kimarad a tájékoztatóból. Megvolt a kötelező két szerviz, a csajszi aki mellettem ült, kicsit volt csak szőke. Még indulásnál mikor kitolták a gépet a parkoló helyről, a kapitány próbálgatta a szárnyait (mármint nem a sajátját, hanem a gépét), és ilyen fura kerregő hangot adott. Láttam a csajszin, hogy nincs éves bérlete a WizzAir járataira – na meg hogy kicsit elhagyja a vér az arcát. Meg akartam nyugtatni, mondom nincs gáz, csak mellé váltott… Rámnéz… Azzal az igazi döbbent félelemmel az arcán: -Tényleg? – Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kérdés komoly-e, vagy hogy nagyon ciki lenne-e pofán röhögni. Minden esetre látva az arcán, hogy várja a választ, békésen hozzátettem, hogy nem, csak hülyéskedtem. Majd leszállásig fogtam a fejem és koncentráltam, hogy ne vonyítsam el magam.
Megérkeztünk London Luton reptérre, az ellenőrző pontok után megkerestem a legközelebbi jegykiadó automatát és vettem egy jegyet Northamptonig. Emlékeim szerint olyan 16 font körül lehetett. Kisétáltam a buszokhoz, megkerestem a megfelelő megállót. Némi késéssel megérkezett a busz. Egy nagyon humoros kedvében lévő romániai buszsofőrünk volt Milton Keys-ig. Konkrétan audikat tolt le a busszal a pályán. Mindenkit levillogott ledudált, aki csak elé került. Többen szorították az ülést, mások meg csak mosolyogtak. Végül is megérkeztünk az első nagyobb városba, Milton Keys-be, ahol a jókedvű románt lecseréltük egy mogorva kopasz angolra. Rövidnek tűnő, bár valójában másfél órás buszozás után megérkeztünk Northamptonba. Volt a városban egy kb 200 méteres szakasz, ahol útfelújítást végeztek. Mikor először arra jártunk a busszal még kanyarogni kellett, hol az út egyik oldalát, hol a másikat igénybe véve. Hát náluk egy kicsit másképp zajlik ez az útfelújításos dolog. Az egyik oldalt még éppen marták, a másik oldalról már el volt távolítva a felső réteg. Ez volt hétfőn. Két nappal később, mikor visszafelé mentünk, már csak egy akkora rész volt elkerítve, ahova bedobálták a maradék táblákat, meg homokzsákokat. A teljes szakasz fel volt aszfaltozva, járható volt. Épp csak a festés hiányzott róla. Mondjuk nem is találkoztunk olyan emberkével, mint itthon, hogy speciális állcsúcs technikával támasztják a lapátot.
Rövid séta után meg is érkeztünk Krisztiék szállására. Egy egészen normális méretű szoba, ahova kisebb legozás után sikerült beszorítani egy matracot a számomra. Közvetlenül a finom meleg radiátor elé. Király!!! Letettem a táskámat a matrac végébe, mire megfordultam már az előkészített Welcome pálinka sasolt Ádi kezében. „Örülök, hogy itt vagy” felkiáltással átnyújtotta a poharat. Sokat nem filóztam, koccintottunk, aztán elfogyasztottuk a maradékot is az üvegből. Ádi utána bevitt a városba – mármint nem a hátán, hanem elkísért. Megnéztük a sétáló utcát, beültünk egy KFC-be kajálni. Itt most néhány olyan dolog következik, ami egyenként is megérne egy storyt, és kiakasztó, én meg nagy hirtelen egymásutánban éltem meg. Az első gasztronómiai csoda, amin le voltam egy kicsit akadva a majonéz light. Elsőre nem tudtam elképzelni vajon mi nincs benne, hogy kiérdemelte a light jelzőt – talán majonéz (?). Aztán végülis nem jöttem rá, úgyhogy elengedtem a dolgot. Sétálgattunk még egy kicsit, nagyon szép volt maga a belváros. Jah és igen. A második dolog. Az angolok pórázon vezetik a gyerekeket. Frankón PÓRÁZON!!! A gyereken van felszerelve egy olyan hám, amit itthon max a luxus dögökön találsz, a hámhoz hozzá van csattintva a póráz, a pórázhoz meg anyu vagy apu. Nagyon komoly. Meg láttunk egy fekete nőt, aki egy full fehér kisbabát dajkált. (?!) Nem vagyok biológus, de azért ez még nekem is feltűnt.
Az irdatlan sok indiain, meg feketén már nem lepődtem meg, mert azt már láttuk Londonban tavaly, de jutott belőlük vidékre is bőven. A séta után hazafelé még beugrottunk a Tescoba, hogy vegyünk valamit estére. Állunk a kasszánál, azt mondja Ádi: „Én most kimegyek, mert nekem nem adják ki az alkoholt.” Mondom MICSODA? „Nem adják ki, mert itt 25 a korhatár. Azalatt nem tudsz boltban alkoholt venni. Dohányárut igen, de alkoholt nem.” Itt következett a következő sokk. Mondjuk mikor legutóbb erre jártam, csak egyszer ültünk be egy pubba sörözni, de az meg ugye nem bolt, és nem találkoztunk ezzel a jelenséggel. Úgyhogy röpke fél-egy óra leforgása alatt annyiszor dobtam le az ékszíjat, mint normál esetben fél-egy év alatt. Hát belőlem nem nézték ki, hogy nem múltam el 25, valószínűleg az elmúlt két év éjszaka kifacsart már annyira, hogy beleesek a korhatárba.
Ezután hazamentünk, ültünk az asztal előtt, az asztalon szemezett velünk az üveg Jäger. Meg akartuk tartani estére, de hát elkezdett ordibálni, hogy ha nem isszuk meg, akkor visszamegy a boltba, és beköp minket, hogy még nem vagyunk 25. Nem hagyhattuk. Kitekertük a nyakát, és kivéreztettük két pohárba, aztán hogy még véletlenül se köphessen, nem az, hogy elpusztítottuk, hanem kitöröltük a létezését a tér-idő kontinuumból. Mindezen felbuzdulva oly hamar eltelt az idő, hogy már szükségét láttuk elindulni Kriszti elé a hotelba. De hát nem mehetünk üres kézzel, úgyhogy útba ejtettük a helyi közértet, és belekapaszkodtunk fejenként egy-egy cider csodába. Egészen finom íze volt. Hirtelen megérkeztünk a hotelba. A bejáratnál én még visszafordultam, csak hogy megnézzem milyen úton módon kerültünk is mi oda. Aztán biztonságos egy-két perc alatt sikerült bejutnunk a 3x3 méteres fotocellás ajtón. Csöndben leültünk a portánál kihelyezett kanapékra, nem mertünk szólni senkihez. Aztán megjött Kriszti. A nyakamba ugrott, átölelt, kaptam két óriási puszit, de akkorát, hogy féltem kilazul a fogam. „Olyan jó, hogy itt vagy. Már napok óta ezen pörögök”. Olyan jól esett, hogy bár nekik nem voltam meglepetés, de mégis úgy fogadtak, akkora örömmel. Nagyon jó volt. A nap további részében sétáltunk a városban, aztán kaptunk egy fülest, hogy a kinyírt Jäger valakinek le tudta adni a drótot halála előtt, úgyhogy visszamentünk és megkerestük a haverját, akivel később hasonló módon végeztünk.
Épp otthon beszélgettünk, meg kóstolgattuk a Bagoly Berti féle mindenízű drazsét, mikor megjött a felső szomszéd. Egy magyar csajszi, Klaudia – álnevén Klau. Egészen csinos volt, bár legalább ennyire egyszerű is szegény. Később kettesben kimentünk a városba, mert jött egy névtelen üzenet egy bizonyos Don Smirnofftól, hogy tudja, hogy mit tettünk a két unokaöccsével és meg fog keresni minket, és megöl. Rövid tanakodás után arra a döntésre jutottunk, hogy csak akkor, ha mi nem előzzük meg, úgyhogy felöltöttük gúnyánkat, és útnak indultunk a pusztába. Találtunk is egy üzletet, ahol a helyiek szerint a maffia gyakran összeül. Be is mentünk, megtaláltuk Don Smirnoffot. Zacskóval eltakartuk a fejét, és hazavittük, ahol borzasztó kínok között a két Jäger sorsára jutott. Az este tulajdonképpen reggel olyan fél négyig tartott, amikor már csak kényszerűségből feküdtünk le, mert tudtuk, hogy hamarosan „indul a vonat, csak erre vártál”.
Nem akarom túl terhelni a processzorod Kedves Olvasó, úgyhogy első rúgásra legyen elég ennyi. Míg Te ezt olvasod, már készül a beszámoló a Londoni kiruccanásunkról, a szokásos zárómondat pedig most elmarad, hogy ezzel is jelezzem, lesz még folytatás. Illetve stílusosan:
To be continue…