Anglia harmadik kötet
Kedves Naplóm!
Akkor végre elérkezett a pillanat – dobpergés – hogy leírjam – még mindig dobpergés – angliai élményeimet, illetve kiutazásom történetét. Ebben a fejezetben ígérem nem lesz szó lányokról, (maximum elvétve), csak a szín tiszta, tömény, száraz sztori. Na jó, annyira azért nem lesz száraz.
Még mielőtt belekezdünk dőlj hátra, egy pillanatra csukd be a szemed és képzeld el azt a dolgot, amire jelen pillanatban legjobban vágysz. Legyen az egy rántott csirke comb, vagy egy nagy mellű szőke, vagy egy nagy mellű szőke, aki épp rántott csirke combot eszik. (Breaking news! Felhívjuk kedves Olvasóink figyelmét, hogy filmrészlet következik. A valósággal kapcsolatos bármilyen hasonlóság nem csak a véletlen műve). Amikor az Eredet című filmben Leonardi Di Kapribogyó megkapja a megbízatását és ülnek a sárga milliárdossal a helikopteren, Mr Cobb megkéri Saitot, hogy ne gondoljon egy elefántra. »Mire gondolt?« »Egy elefántra.« Innen tudom, hogy Te, Kedves Olvasó most egy szőkére gondoltál nagy mellekkel és rántott csirkecombbal. Nah de vissza a komoly dolgokhoz. Számomra ez a város, a környezet az, amire a legjobban vágytam az elmúlt időkben, és egyetlen pillanatig sem csalódtam, mióta kint vagyok. De akkor nézzük az előzményeket. Nem tudom, mennyire tudjátok, de ez az „El akarok szabadulni ebből az országból” gondolat kicsivel több, mint egy éve, négy hónapja, 15 napja és kb másfél órája foglalkoztat. Ekkor történt ugyanis, hogy az egyik legjobb barátommal ücsörögtünk a Lánchíd mellett a kőfalon, lógattuk a lábunkat az alsó rakpart útteste fölé és beszélgettünk arról, hogy az Ő élete is elég nehézkes, meg az enyém is az (volt). Aztán a pillanatra beálló csendben oldalba bökött és a következőt mondta: »Te! Menjünk ki Amerikába.« Mire én: »Te! Menjünk!« Aztán odáig fajult a dolog, hogy annyira ráflasheltünk erre a dologra, hogy már házat építettünk, céget alapítottunk, éltünk, mint Marci hevesen. (Amúgy tudja valaki ki volt az a Marci?) Persze csak gondolatban. Aztán teltek múltak a hetek, hónapok, Ő kapott egy lehetőséget, és azóta is kint dolgozik Kínában, én meg ide jöttem Leamingtonba látogatóba egy szép februári napon. Aminek meg az lett az eredménye, hogy kellően görbére sikerült estén tettem egy ígéretet, hogy még az idén kijövök, de már úgy hogy végleg. Nah innen indult a dolog. Az ígéret tételt követő héten céget váltottam, és kicsivel több mint fél éven keresztül minden percemet azzal töltöttem, hogy megalapozzam a kijövetelemet. Eltelt egy fél év, amikor is egyre jobban szorított az idő, hogy mostmár tenni is kellene valamit. Szeptember egyet tűztem ki célul először, aztán történt egy kis ez, meg az és maradt az október elseje. Mint azt már az előző részekben olvashattátok, volt kitől elbúcsúznom, úgyhogy szépen apránként meg is kezdtem. A közérttől a gyrososig minden helyet végig jártam. A barátaimat meglátogattam, csináltunk egy Lexy búcsúztatót, sokan eljöttek, („De jó, hogy végre elmegy”) olyanok is, akikre nem számítottam (magyarul nem hívtam). Egész jól sikerült, kaptam egy csoda autót (matchboxot), meg egy óriási plakátot, amin az én egyik képem van 10 ezer apró mozaikból kirakva, amiket ők válogattak nekem. A szívem majdnem megszakadt. Meg persze a mindenki által aláírt képeslap. Egyébként minden itt van nálam. A plakát eltételével akadtak némi gondjaim, de meg lett oldva, hamarosan lesz saját szobám, ahova kikerül, a fényképet meg megtaláljátok majd a közösségi oldalamon. Másnap, vagyis hétfőn reggel mentem elszámolni a főnökömhöz, utána tűz haza, pakolás, zsákolás, dobozolás, és a kölcsönkért kisbusszal irány Győr city. Az a lány, akiről az első kötetben olvashattok (a mostani gólya, aki rengeteget segített nekem mindenben) innentől kezdve az utolsó Magyar földön töltött óráig velem volt. Hazamentünk először Lébénybe, ahol a kipakolásnál észrevettem, hogy valami kifolyt a csomagtartóban. Először azt hittem valamelyik cuccomból van, aztán rájöttem, hogy nekem nem is volt olyan dolgom, ami szét folyhatott volna. Nézegettem egy darabig, míg megtaláltam a hiba okát. Hátul, a hűtővíz csöve el volt repedve, és elfolyt az összes folyadék. Itt egy kicsit a sírás határára kerültem, de ezt később sikerült orvosolni, úgyhogy végülis haza jutottunk. Előtte érzékeny búcsút vettem a két mamámtól, anyukámtól meg a férjétől, aztán szépen eltekertünk vissza Pestre. A maradék cuccokat másnap kukába gyűjtöttem és kidobtam. De olyan emlékeket, dolgokat, amik sokat jelentettek nekem, de nem tudtam mit kezdeni velük. Tudod Kedves Olvasó azért egy „Elhagyom az országot” költözés egészen más, mint egy „Átköltözök egy másik kerületbe”. Sajnos itt nagyon szigorúan meg van szabva a csomag súlya. Innen lehet tudni, hogy egy ember élete 32 kg-ot ér. Amiről úgy gondoltam, hogy a következő jó pár hónapban szükségem lehet, azokat elpakoltam, de még így is ki kellett hagynom sok mindent. Úgy voltam vele, az egész nem vehet igénybe többet pát óránál, így lesz még időm utolsó este kimenni dolgozni, merthogy úgyis csak szerdán adom le az autót. Hát időm az még majdhogynem lett is volna, csak energiám nem volt. Örültem, hogy az utolsó éjszakát ágyban tölthetem azzal, akit nem mellesleg még szeretek is. Igaz, ekkor már nagyon bennem volt a para a másnap miatt, így nem sokat aludtam. A csomagom összerakva, a lakás kitakarítva, csak egy pár dolgot kellett még kiszanálni. Eljött a nagy nap, október elseje. A tulajdonos hölgyet kértem, hogy ha tud, jó lenne ha legkésőbb kilencre jönne, mert még nagyon sok dolgom van, bele értve a jegyem kinyomtatását, mert azt az elmaradt éjszakai munkám során akartam megtenni. Természetesen nem sikerült oda érnie csak tíz órára. Nekem meg már minden bajom volt, mert tudtam hogy mi vár még rám. Viszonylag zökkenő mentesen sikerült lezavarni az anyagiakat, meg a lakás átadását. Viszonylag. Ott hagytam egy vasaló deszkát, vasalóval, meg egy porszívót, mondtam neki, egyezzünk ki három ezer forintban. Azt mondja, jó. Aztán csak matat, csak pakolászik. Hogy Ő egy piros ágyterítőt keres, ami hirdetés képein is látszik, hogy az hol van? Mert hogy az ikeás volt, meg így, meg úgy, meg kb három rongyot ér. Emlékeztem az ágytakaróra, tényleg ott volt, mikor oda költöztem, de egy régi ilyen vastag sötétítő függönyt képzeljetek el, az volt a három ezres ikeás ágyhuzat. Egy kicsit elgurult a gyógyszerem, mondom nem elég, hogy késett, még ilyen hülyeségekkel terhel. Levágtam a hűtőre a háromezer forintot, amit kb kettő perccel azelőtt adott, kézen fogtam a leányzót, aztán elkezdtem kivonszolni az ajtón, hogy ugyan takarodjunk már a fenébe. Időközben írt egy barátom, hogy van egy kis meglepetése, szeretné oda adni. A neve elhallgatását kérte, úgyhogy legyen Ő Cartman, a másik barát akivel volt pedig legyen Stickletti. Kiromboltunk Zuglóba, átadták az ajándékukat, én meg adtam Cartmannek egy csomó dolgot, a GPS-emtől kezdve a szerszámos ládámig, mert hogy én már úgysem tudok vele mit kezdeni. Azt mondta, megőrzi nekem. Ekkor egy pillanatra megálltam az éppen folyamatban lévő mozdulatsorommal. Megőrzi nekem? Tehát visszavár(nak)? Mint az elmúlt napokban oly sokszor, megint elszorult a torkom és majdnem elsírtam magam, de nem akartam kimutatni. Inkább gyorsan beszaladtam a suliba, hogy kinyomtassam a papírjaimat. Ezután átgurultunk a cégem főhadiszállására, hogy akkor én most jöttem kilépni, és szeretnék kérni két aláírást, és itt sem vagyok, puszi. Ehhez képest sikerült eltölteni náluk két és fél órát. Ekkor már láttam, hogy nem fogom elérni a gépet. A kiscsaládom meg kint várt rám a reptéren, hogy utoljára megöleljenek és adjanak egy puszit a kisfiúknak. Mikor felhívtam őket, hogy nem fogom elérni a gépet, csak annyi volt a válasz, hogy remek vagy, akkor mi haza mentünk és rám vágták a telefont. Tudtam, hogy mit jelentett nekik az hogy mégegyszer láthassanak, de részben önhibámból, részben nem, de nem tudtam oda érni. Egyetlen percig sem haragudtam rájuk. Tudtam, hogy elcsesztem, de nem hagytak lehetőséget, hogy megvédjem magam. Meg persze azt sem gondolták, hogy én attól függetlenül kimegyek a reptérre, áttetetem a jegyemet és a következő járattal elindulok életem eddigi legnagyobb kalandjára.
Úgyhogy ahogy végeztünk a cégnél, rohantunk a főnökömhöz, ott még lerendeztük a pénzeket, aztán tűz ki a reptérre. Percre pontosan akkor értem ki, amikor indult a gép. Tudtam, hogy nem értem el, de egy apró, pici kis remény még volt, hátha valamiért késik pár percet, az már elég lett volna a boldogsághoz. Oda csattogtam a WizzAir pulthoz, mondtam hogy én erre a járatra érkeztem, és mondták, arra biztosan nem, mert az elment. Oda adtam a papíromat, akkor leszel szíves átrakni a legközelebbi lehetőségre. Persze, nagyon szívesen, két óra múlva indul a következő, harminc ezer forint lesz. Hogy MI????? Huszonötért vettem tokkal vonyóval együtt az egészet. Tudod mit? Csináld, nem érdekel. Volt nálam forint is annyi, meg kártya is, meg addigra már váltottam fontot is. Fájó szívvel, de kifizettem, inkább, hogy most még nem tudom hány napot maradjak otthon mert csak addigra tudok ötezerrel kevesebbért új jegyet venni. Még mit nem. Gyerünk, hadd szóljon, addig legalább van időm lemenni a beíróhoz elköszönni, meg boltba, hogy a kinti rendeléseket meg tudjam venni. Így is tettem, vettem egy nagyon nagy zacskó túró rudit, meg elköszöntem a kollégáktól is. Addig ez a drága Tündér fent várt türelmesen, három, nagyobbnál nagyobb táskával. Aztán mire vissza értem, pont kiírták a gépet, lehet poggyászt feladni. Beálltam a kígyózó sorba, aminek mindig az aktuális végére oda szaladt egy egy puszira (imádom!). Aztán rám került a sor, kiderült, hogy a két batyum összesen van 32 kiló, én meg azért aggódtam, hogy bele férjek a keretbe. Utána jött a biztonsági ellenőrzés. Egy utolsó csók könnyek közepette. Mikor a sorban álltam még hangosan bőgtem, de nem volt hova bújjak a világ elől, így erőt vettem magamon, felszegtem a fejem, megtöröltem az arcom, és gyerünk, irány előre. Végig néztem a videót, hogy mit melyik ládába kell tenni, a folyékony cuccokat zacskóba, illetve hogy a kismamáknak, öregeknek és rokkantaknak gyorsabb a bemenetel. Rám került a sor, gyorsan mindent kipakoltam, feldobáltam a dobozokba, átsiklottam a kapun. A másik végén levettem mindent, és tovább indultam a DutyFreebe. Ott vártam még egy egészen keveset, aztán irány a megfelelő kapu, közben a tesómmal beszéltem telefonon, megkértem, hogy nyugtassa apuékat, minden rendben van. Később aztán sikerült apukámmal is beszélnem. Itt is ott is sikerült egész jól helyezkednem, és gyorsan átjutottam az ellenőrző pontokon. A legtöbbet akkor vártam, amikor már a pályára kilépésnél állítottak meg bennünket, mert még meg sem érkezett a gépünk. Sikerült pont ablak mellé kerülnöm, úgyhogy végig néztem, ahogy leszállt az a gép, aminek fedélzetén nem sokkal később már én is ültem. Komótosan begurult a neki kijelölt helyre, közben a sorban előttem álló úriember leült és kinyitott egy kisüveges pálinkát, amit egy lökésre le is tolt. »Feszültség oldó?« kérdeztem. »Nem, csak úgy. Most egy darabig úgy sem lesz rá lehetőségem.« Kipakolták a gépből az érkező utasok csomagjait, közben meg is tankolták a madarat, aztán megnyitották nekünk a kaput. Elsőnek persze a priority szállhatott fel, mi csak ő utánuk mehettünk. Az első ajtónál szálltam fel, de még a legalsó lépcső fok előtt megsimogattam a jó öreg anya földet, hogy tőle is elbúcsúzzak és megköszönjek mindent amit eddig tett értem, és hogy elviselt a hátán.
Gép indulás nagyon simára sikerült, csak hogy meglegyen az érzés a servicenél kértem egy jó hideg sört. Mondván hogy ma már úgy sem vezetek. Szerencsére nagyon sima utunk volt, leszámítva, hogy a mögöttem ülő kissrác foci labdának nézte az ülésemet, amit két órán keresztül (amit a mellette lévő öccse persze végig sírt) sikerült folyamatosan rugdosnia. Mikor leszálltunk (az amúgy is kellemetlen fül fájástól eltorzult arccal) sikerült olyan csúnyán néznem rá, hogy attól kezdve átvette az öccse helyét, és ő kezdett el bömbölni. Gondoltam de jó, hogy ez nem menet közben jutott eszembe. Leszálltunk, két percem volt a buszom indulásáig. Milyen jó – gondoltam – annyira nem lehet szerencsétlen, hogy a repülőt meg még a buszt is lekéssem. Hát de. A csomagomra kb negyed órát vártam. Megkerestem utána a NationalExpress bódét, ahol a színes bőrű hölgy további tíz fontot legombolt rólam a jegyem áttételéért. Már minden mindegy, semmi nem érdekel, csak hadd legyek már ott, mert közben meg rám vártak a busz célállomásán kb három órája, mert hogy nem tudtam nekik üzenni hogy lekéstem a buszt is. Másfél órám volt a busz indulásig. Az első dolgom egy telefonfülke felkeresése volt, hogy szóljak, hogy kések egy kicsit. Bedobtam egy fontot, beütöttem a telefonszámot, egy automata kellemes női hang elregélt egy hosszú monológot, de nem értettem miről, csak hogy visszaismételte a számokat amiket beütöttem, majd kis csend, és foglalt búgás. A pénzem meg sehol. Dühömben olyan erővel vágtam le a kagylót, hogy az éppen arra sétáló rendőr párnak erőst kérdőjel alakú lett a feje és megálltak mellettem. Egy gyengéd mosollyal jeleztem, hogy minden rendben, majd felkaptam a cuccaimat és tovább álltam. Szerencsére találtam egy info sarkot, ahonnan egy fontért hat percig enyém volt a világ(háló), így tudtam üzenni a késésemről. Persze senkinek nem volt őszinte a mosolya. 21:30-ra kiálltam a buszmegbe, 21:50-kor indult a busz. Legalább is menetrend szerint. Csak a sofőr nem így gondolta. Egész egyszerűen kimaradt az a járat, amire a jegyem szólt. Csak újabb másfél órával később jött az amúgy utolsó járat. Az emberek körülöttem egy darabig türelmesen bírták a várakozást, aztán egyre többüknél gurult el a gyógyszer, köztük nálam is. Kint fagyoskodtam, de visszamenni újabb üzenetet írni meg nem akartam, tekintve hogy senki nem mondott semmit, hogy most akkor csak késik, vagy egyáltalán nem jön, vagy mi lesz. Nagy szenvedések árán, mikor minden óra alatt csak öt perc telt el, megjött a busz. Gyorsan bepakoltunk, indulás. Két órával később szálltam le Coventry városban, ahol az én drága barátaim már ki sem merem számolni hány órát vártak rám. Az utolsó busz már réges rég elment, ami tovább vitt volna minket Leamingtonba, maradt a taxi. Sok különbség náluk sincs, a lehető leghosszabb útvonalat sikerült választani, a gps már hatodszor akart minket lefordítani balra, mikor még hetedszer is sikerült egyenesen tovább mennünk. Látszott a taxison, hogy fogalma nincs melyik előadáson van. Mindegy, megérkeztünk. Nagy nehezen. A lakás amiben átmenetileg lakom egy két szintes, négy szobák amúgy tök kellemes kecó. Én a nappaliban kaptam helyet, mert az összes szoba foglalt volt. Amúgy ha azt vesszük, nekem van a legnagyobb szobám, meg egy tök kényelmes kanapém. Úton haza felé elmeséltem késésem történetét Geriéknek, akik hangosan nevettek, majd megemlítették, hogy nem baj, reggel úgy is mész dolgozni. Ezen én is nevettem, azt hittem ilyen jó humoruk van. Aztán kiderült hogy tényleg az van, mert reggel tényleg megyek dolgozni. Abba az kubai étterembe, ahol Geri dolgozik, már csak Ő maradt a konyhán, így kellett mellé egy ember. Hát én lettem az. Meg egy afgán srác, aki szerintem szed valamit, mert egy nyolc órás műszak nyolcadik órájában is úgy pörög, hogy nem bírom követni. Mint amikor laggol a CS. Egyik pillanatban még a raktárban van, a másikban már azt a hagymát teszi az ételre, amit közben már felaprított. Nagyon komolyan tolja, amúgy meg tök jófej. Nem „jó, hogy tökfej”, hanem tök jófej. Nem összekeverni!
Holnap lesz egy hete, hogy kint vagyok, de már most látom, hogy itt nagyon sok minden másként van, mint otthon. Kezdjük az emberekkel. Mindenki kedves. De tényleg. Ha szembe jön valaki, és véletlenül össze néztek, mosolyog. Ha akár az utcán, akár a boltban, vagy a buszon csak hozzád ér valaki, azonnal bocsánatot kér, adott esetben megérdeklődi hogy jól vagy-e. Akár hányszor megyek boltba, az eladók minden alkalommal megkérdezik hogy vagyok, milyen napom volt és mosolyognak. Itt az, hogy luxusautó, senkinek nem tűnik fel, mert természetes, hogy Range Rovert, Porschet, vagy Aston Martint látnak. Meg ha már itt tartunk érdemes pár szót szólni a közlekedésről. Eleve nem tudom mikor fogom megszokni a fordított oldalt, meg hogy mindenki a másik oldalon közlekedik. De annyira, hogy a boltban és a mozgólépcsőn is baloldali szabályok vannak. Itt olyan, hogy a gyalogosnak elsőbbsége van, olyan nincs. Akkor sem ha zebrán mész át, akkor sem ha arra kanyarodik az autó, ahol Te át akarsz kelni. Mindösszesen két helyen szoktak megállni, ahol lámpa van (bár olyan kereszteződéssel is találkoztam, ahol az autósoknak van lámpájuk, de a gyalogosoknak nincs. Mész amikor tudsz kispajtás), és azoknál a zebráknál, ahol van két figyelmeztető gömb a zebrák mellett, amik sárgán villognak. Minden más esetben jobb ha alaposan körül nézünk, és pláne jó, ha a megfelelő irányba tesszük mindezt. Jah és persze hogy csak futólag említsük a lányokat. Én nem tudom, hozzávetőlegesen hány jó csaj lehet az egész szigeten, de hogy mind itt van az tuti. Megyek be a városba és minden utcán azt érzem, hogy otthon vagyok Budapesten. Sőt. Van amelyik még talán rajtuk is túl tesz. Sokszor azt hiszem a hajam leég olyan lányok vannak. Meg persze akad azért szép számmal az átlag angol bukszákból is, de azért na. Amúgy a munka tök jó, a környezet tök jó, a lakás tök jó. Minden tök jó. Még van bennem egy kis vegyes érzés, de amint megkapom az első fizetésemet, biztos vagyok benne, hogy el fog múlni. Még egy pár dolgot, mint pl kinti telefon, NI szám, utána meg kinti bankszámla még el kell intéznem, de minden jön majd a maga idejében. Nem tudom, hogy mikor fogom megírni a következő fejezetet, de ez amúgy is hosszabbra sikerült. Addig is ne feledjétek, tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.