Anglia harmadik nap

2014.03.24 18:38

Kedves Naplóm,

 

először is engedd meg, hogy egy röpke fél órában hagyjam lesülni a bőrt a képemről.

 

…

 

Ok. Megvagyok. Köszi. Sajnálom, hogy ilyen nagy kihagyást kellett újfent eszközölnöm, de sajnos a saját notebookom nem igazán akarta, hogy megírjam angliai látogatásom utolsó napját, illetve az azóta bekövetkezett megannyi események teljes sorát. Kénytelen vagyok most a régmúltból előkotorni emlékeimet, és a teljesség igénye nélkül felidézni látogatásom harmadik napját. Pontosabban utólagos engedelmeteket kérve együtt közlöm a Leamingtoni eseményekkel. Hát akkor csapjunk is bele.

 

Amennyire emlékszem ott hagytuk abba, hogy éppen alszunk. Legalábbis mint utólag kiderült, ketten Krisztivel valóban így tettünk, de mivel felváltva húztuk a lóbőrt (ami persze minket nem zavart, merthogyhát aludtunk), szegény Ádi olyan szemekkel ébredt, mint a bagzó macska három staub után. Megbeszéltük, hogy ezen a napon meglátogatjuk a város egyik nevezetességét, a játékboltot. Mondom ok, de mit fogunk csinálni azután? Gondoltam egy fél óra, aztán végig járjuk az egészet, utána meg ki kellene találni valami huncutságot, ha már egyszer közel 2000 km-t utaztam. Na jó, majd meglátod, jött a válasz. Felöltöttük a melegebbik ruhát és elindultunk a városba. Közepes hosszúságú séta után eljutottunk az ojjektumhoz. Hát hogy is fogalmazzak finoman és nőiesen? Baromi nagy volt. Képzeljetek el egy itthoni Tesco hipermarketet. Mondjuk a fogarasit. Nah ez is akkora volt, de ebben CSAK JÁTÉKOK voltak. Beléptünk a fellegvárba és mindjárt olyan dolgok fogadtak, amiket életemben nem láttam. Az összes általam ismert mobil applikációhoz az AngryBirdstől a CutTheRopeig mindenhez volt társas játék. Nagyon durván mindenhez. A legnépszerűbb játékokhoz több -féle is. Aztán az elmaradhatatlan konzol szekció. Itthon az egész szórakoztató elektronikai részleg van akkora, mint ott csak és kizárólag a Nintendo játékok. De ami a legjobb volt. Képzeljétek magatok elé a nagy Tesco leghátsó sorát. Pékség, húsos pult, halas pult, esetleg kajálda, kiárusított áruk, meg a TV-s szekció széle. Na egy ekkora fal csakis és kizárólag legoval volt tele. Konkrétan az egyik végéből nemhogy az egészet, de a felét sem lehetett belátni. Elég komolyan tolják a játékipart odakint. Jah és persze a valósághoz hozzátartozik, hogy mindez a padlótól olyan magasságig, amit még egy magamfajta csöpp kis emberke is nehezen ér el (leginkább sehogy). Olyan, mint az itthoni nagy áruház „Szezonális” feliratú polcai, ahol olyan magasan vannak az összeszerelt kerti bútorok, hogy még véletlenül se lehessen látni őket. Aztán ahogy egyre beljebb haladtunk a sorok között, találtunk Karib-tenger kalózait, Vasembert, (sőt, a teljes Marvel apparátot), olyan mesefigurákat, amik nálunk még nincsenek is terítéken. Aztán persze megtalálható volt a babaszekció is a különböző pokrócoktól kezdve az előkékig, meg babaruhákig. Fú, nagyon komoly volt. Egyébként azért éreztem magam újra kisgyereknek, mert akkor ha bementünk egy játékboltba, minden olyan nagynak és soknak tűnt. Most velem nőtt a bolt is.

 

Miután kijutottunk meseországból elhatároztuk, hogy a búcsú estémet ha lehet, akkor még görbébbre alakítjuk. Hát hogy is mondjam. Sikerült. Az első napi gyilkossági sorozatnak nem volt vége, mert Don Smirnoff hagyott egy üzenetet az asztalán, amit a rokonai megtaláltak, és értesítették a keleti, nyugati és északi országrészek vezetőit. Rejtélyes módon mind a hármat Don Royal-nak hívták. Az ominózus este bekopogtak az ajtón, és ránk uszítottak hat doboz narancslevet meg egy szörnyeteget (Monster). Próbáltunk védekezni – nem gumival, ököllel – de sajnos tehetetlenek voltunk a kíméletlen erőszakkal szemben. A vita legelején még Kriszti is beszállt a konfliktus rendezésébe, de aztán Ő elég hamar feladta, mert nem bírta a gyomra az előző napi gyilkosságok után. Így kénytelenek voltunk Ádival ketten megküzdeni a véres bárókkal és visszataszító csatlósaikkal. De végül is mi kerültünk ki győztesen a csatából. A vége felé megleptük Ábris (← Há! Nem ismeri a Microsoft) barátunkat egy interurbán telefon hívással Skype formájában. Megmutattuk neki a holttesteket, illetve a maradékokat. Konkrétan egy lábosba öntöttük össze a megmaradt egy üveg narancs levet, egy vodkát meg a Monstert és szívószállal szürcsölgettük. Szóval elég meredekre sikerült. Igazából az idejét sem tudom, hogy mikor feküdtem le, csak az érzésre emlékszem. Egy szóval leginkább a kényszer az, ami hasonlít az akkori állapotomra. Reggel, - szerintem egy pár óra múlva – nagy kiabálásra ébredtem, miszerint el fogok késni, mert nem sokára indul a vonatom. Természetesen sem összepakolva, sem felöltözve nem voltam. Így annak rendje és módja szerint sikerült a megbeszélt vonatot lekésnem. A történet szépségpöttye ott adódott, hogy a nem lévő roaming miatt nem tudtam telefonálni, sem netezni. Az állomáson ugyan volt wifi, de fizetni kellett volna érte. De hát természetesen ez a szolgáltatás is le van tiltva a telefonomon, így teljesen elvágva a külvilágtól, és attól a lánytól aki egyre jobban fogyó reményeim szerint várt rám az állomáson, nekivágtam a vonat-busz kombónak. Szerencsémre nagyon nem lehetett eltéveszteni, mert minden tök jól ki van táblázva, illetve annyira nem is tartom magam elveszett emberkének, és tudtam kérdezgetni. Szóval a lényeg, hogy eltaláltam Royal Leamington Spa-ba. Igaz, a vonaton embrió pózban ültem az ajtó előtt a padlón, és mikor meglátott a kalauz egy néma percben eltöltött gondolkodás után rájött, hogy neki tulajdonképpen szükségtelen elkérnie a jegyemet, minden bizonnyal rendelkezek vele. Legyintett egy urasat és tovább állt. Majd mikor megérkeztem a célállomásra, lekecmeregtem a vonatról, szigorúan kapaszkodva, mert valahogy irdatlan táncra perdült az egész állomás a szerelvénnyel együtt. Nagynehezen kitaláltam a váró csarnokba. Kb akkora épületet képzelj el, mint egy közepes méretű bakter ház nálunk. Szóval olyan túlzottan nem volt mit eltéveszteni rajta. Egy ki és egy bejárata volt, meg talán egy pár pad, de az már csak halványan dereng. Elhatároztam, hogy mivel én sem ismerem a lányt, akihez jöttem, odamegyek az állomáson várakozó legszebbhez, - biztos Ő a magyar – és megszólítom. Szerencsémre ezúttal sem hagyott cserben a megérzésem. Volt egy lány, aki hanyagul a falnak döntötte a hátát, közvetlenül a bejárat mellett. Csinos, világos ruha volt rajta, hosszú göndör barna haja kiengedve a vállán pihent. Próba cseresznye, odamentem hozzá, és megszólítottam. Bíztam abban, hogy elsőre eltalálom, és nem vár lesben a kétajtós szekrény párja valamelyik oszlop mögött.

• Szia! Azt hiszem rám vársz.

• Szia! Én is azt hiszem. Mi történt?

• Hát az úgy volt...

És elmeséltem az előző este történéseit, illetve a vonatutat. Persze kellő humorbonbonokkal átszőve a saját stílusomban. Niki – mert hogy így hívták a hölgyet – érdeklődéssel hallgatta minden mondatomat. Meg is lepett a kíváncsiságával. Nagyon aranyos volt. Körbe vezetett a városban, megmutatta a plázát, kaptam egy üveg colát, amire nagyon nagy szükségem volt. Voltunk egy parkban, ahol rengeteg lúd, meg kacsa, meg mókus rohangált, illetve volt egy tó meg egy fedett botanikus kert is a területen. Nagyon kis cukker volt. Sétálgattunk, közben elég sokmindenről beszélgettünk. Vége – akihez meglepetésként érkeztem – csak egy órakor végzett a munkahelyén, így azt meg kellett várni. Egy csinos kis étteremben szakács. A nagy beszélgetés meg séta közepette elég hamar eltelt a délelőtt és eljött az igazság pillanata. Niki mondta, hogy reméli szerencsénk lesz, és Vége lent lesz a konyhában, mert olykor, mikor nincs sok vendég, akkor fel szokott jönni a pultba. Hát természetesen nem volt sok vendég, Vége pedig ott kukucskált a poharak között. Így az a nagyon nagy katarzis, amit szerettem volna elérni elmaradt. És hogy őszinte legyek, a fogadtatás sem olyan volt, mint amivel már napok óta álmodtam. Persze örült, meg minden, csak én valamiért nagyobb robbanást vártam. De végül is mindegy, később megkaptam azt is.

Vége megkínált reggelivel, de mondtam neki, hogy ha nem akarja viszont látni a padlón, akkor annyira ne erőltesse. Aztán végül is magamba diktáltam pár katonát, hogy legyen ami egy kicsit csillapítja az émelygésemet. Persze csak finoman, mintha lovat b.... khm.... fedeztetnék.

Aztán elindultunk egy túrára. Gerivel és Nikivel végig jártuk az egész várost, előtte felmentünk Vége lakásába, hogy letehessem a cuccaimat. Koccintottunk egy kis pezsgővel, szavamra, nagyon jó volt. Aztán nekivágtunk a nagyvilágnak. Közben betértünk egy csomó helyre, volt ahol kajáztunk, de volt amit csak megnéztünk. Kipróbáltam a tradicionális Fish&Chips-et. Mondhatom, egész jó volt, csak az ízesítetlen párolt borsó egy kicsit lehangolt. Aztán Meglátogattunk egy helyet, ahol Anno, a régi nagy csapat egyik tagja dolgozott. Ezzel a ténnyel én itt szembesültem először. Hogy ANNO itt dolgozik??? Egy 150 centis kislányt képzeljetek el bomba jó testtel, fekete vastag keretes szemüvege alatt pedig null huszonnégyben száz karátos mosoly csücsül. Göndör, vörös haja – de nem a természetes, hanem az a nagyon élénk – pedig eltakarja a kivarrt... tulajdonképpen mindenét. Nem tudom, hány tetkója van, de van néhány. Beléptünk a pubba, Anno éppen koktélokat készített, nekünk háttal. Mikor meglátta Geriéket, folytatta munkáját, és úgy kérdezte, hogy a szokásosat kérik-e. A válasz kb úgy hangzott Geri szájából,– bár erre nem emlékszem pontosan: Igen, de hoztunk egy kis meglepetést. Mondom mi az, hogy kicsit? Erre a vörös mosolyalbum megpördült a tengelye körül, de kb olyan sebességgel, hogy szerintem az agyam két kört fel sem fogott. Kis híján eldobott mindent, ami a kezében volt, felsikoltott, majd egy nagyon óvatos mozdulattal, és boci szemekkel elkéredzkedett az éppen mellette álló főnökétől. Kirohant a pultból, és egy komolyabb technológián alapuló mágnesvasút sebességével elkezdett felém rohanni. Első pillantásra nem gondoltam, hogy egy ekkor lány komolyabb kárt tudna tenni bennem, aztán ahogy peregtek a tized másodpercek és egyre közelebb ért, már már felvéve az első szökési sebességet – nézzetek utána fizikából, hogy mi az – egyre jobban kezdtem beparázni. Akkora erővel vágódott nekem, hogy nagyon kis híja volt csak, hogy mind a ketten elfikázzunk. Konkrétan össze göndörítettem a lábujjaimat és a körmöm hegyével kapaszkodtam a két járólap közti fugába, hogy ne történjen baleset. Szorosan átkarolta a nyakamat, orcáimat bőséggel ellátta csókokkal – fú, megint kezdek átmenni teátrálisba, kérlek benneteket ne hagyjátok – és közben egy újszülött kismalac és egy pornó színész sikítása közti hangot adott ki magából. Elsőre azt hittem a tüdeje sípol, aztán jobban belegondolva valószínűleg csak örült, hogy lát. Nah, megvolt a várva várt katarzis. Igaz, itt mindketten meglepetések voltunk egymásnak, így ha lehet, az öröm még nagyobb volt.

Az este további része felhőtlen beszélgetéssel, koktélozgatással, és kb 1000 viccel folytatódott, melyet Végével felváltva prezentáltunk. A végére már az egész arcom fájt a röhögéstől. Nagyon jó volt. Az az igazi életérzések egyike, mikor utazol fél napot és 1800 km-t, és egy angliai bárban a rég látott magyar barátaiddal iszogatsz, és vicceket mesélsz. Ezt az érzést már majd csak egyetlen dolog fogja felül múlni az életemben, mikor engem fognak meglepni a barátaim Amerikában, és egy igazi jenki bár pultjánál fogunk beszélgetni az élet nagy dolgairól. Bárcsak ott tartanánk már...

Végül fogtuk magunkat, és – bár én alig álltam a lábamon, hiszen tulajdonképpen negyedik napja csak sétáltam, meg város néztem, meg sétáltam – elhatároztuk, hogy megnézzük mit tud a leamingtoni éjszaka. Persze ott azért egészen másban kell gondolkodni, mint itt Budapesten. A szórakozóhelyek, amiből ha igaz, mindössze csak néhány van a városban kettőkor bezárnak. Nagyon nem zavartattuk magunkat, betértünk egy, Anno által preferált helyre. Igazából legjobban a Fogasházhoz tudnám hasonlítani, csak egy pincehelyiség volt. 5 font volt egy dupla jäger redbull, amiben sem a jäger nem jäger volt, sem a redbull nem redbull. Minden más tekintetben megfelelt a kívánalmaknak. Beültünk az egyik szabad boxba, és hallgattuk – az amúgy nálunk is populárisnak számító – zenéket. Odajött hozzánk egy srác, fekete póló, kis fekete kabát, meg farmer folt rajta. Bemutatkozott Annonak, gondolom szimpatizált vele. Utána elfordult egy pillanatra, majd mikor újra felénk nézett már zöld póló volt rajta. Elsőre meglepődtem, és elkezdtem kis lapáttal turkálni az emlékeimet, mint a paleontológusok, mikor kivakarják a dínót a földből, hogy vajon milyen színű volt a pólója az imént. Aztán mikor másodszor játszotta el a trükköt, már bizonyos volt. A srác konkrétan így ment le csajozni. Míg ott ültünk kb 5 lányhoz ment oda ugyanezzel a „varázslattal”.

Kettőkor szépen lehúzták a zenét, felkapcsolták a villanyokat, és lelőtték a bulit. Mindenki elindult a kijárat felé, és mentek haza. Nem olyan volt, mint itthon, hogy reggelig bulizunk, aztán valamelyik bkv járaton ébredünk, amelyiknek köze nincs az otthon – még csak irányának – a fogalmához sem. Amennyire emlékszem utána még betértünk egy helyi kajáldába, ahol a személyzet kb fele szintén magyar volt. Ettünk valami sült krumplit, aztán haza sétáltunk Gerihez. A földön egy jó vastag paplanon kaptam helyet a radiátor tövében. Komolyan nagyon jól esett egy kicsit a földön aludni. Meleg volt, kaptam egy párnát is, és tök jó volt a derekamnak is.

Másnap hajnalban indult a buszom Leamingtonból London Luton reptérre, csak közben egyszer át kellett szállni. Ha nem akartam volna megnézni a festői Coventry városát (kb mint Debrecen, vagy Győr), az egész kb másfél órát vett volna igénybe, így viszont három és fél órát töltöttem utazással. De nem érdekes mert legalább elmondhatom, hogy ott is voltam. Végül begördültem a nemzetközi busz állomásra, megkerestem a buszomat, ami egy pár perccel később érkezett meg. Felszálltam, körbe néztem, és már nem volt olyan hely, ahol egyedül tudtam volna ülni, vagy legalább ablak mellett, így megkérdeztem egy fiatal lányt (lehetett úgy 15), hogy szabad-e a mellette lévő ülés. Bátortalan fejbiccentését igenlő válasznak ítéltem, így elhelyeztem a szebbik felemet az ülés talajjal párhuzamos részének felém közelebb eső részén (leültem). Megvártuk, míg mindenki elfoglalta a helyét, a sofőr mindenkivel beköttette az övét - mármint nem  sajátját, hanem a miénket - , aztán tovább indultunk. Menet közben elnézegettem a szép tájat, hol sütött a nap, hol teljesen elsötétült az ég, de hát a helyi éghajlathoz ez teljes mértékben hozzátartozik. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a lány idegesen elkezd pakolászni a táskájában. Elsőre nem is nagyon értettem, hogy mi lehet olyan halaszthatatlan, ami nem bír ki még egy órát, míg megérkezünk Lutonra. Csak pakolászik, csak pakolászik, én meg ezalatt csak megnézem mit keres ennyire. Ahogy végig siklott rajta a tekintetem, láttam, hogy arcát az utolsó csepp vér is elhagyta, homlokán megcsillant a verejték, remegett a keze a pakolás közben. Mire összeraktam, hogy ő most tulajdonképpen mire is készül, már késő volt. Talált egy zacskót a táskájában, amiben a napi hideg élelme volt szerencsétlennek, és akkorát rókázott bele, hogy egy Pesti részeg fiatal is megirigyelte volna. A gellert kapó, illetve visszatérő cseppek beterítették az előtte lévő ülés támláját, meg az ablakot. Én nem is értem, hogy én hogy a túróba nem kaptam belőle. Már nem mintha méltatlankodnék, csak fizikailag fura. Felcsapott a félig megemésztett szendvics gyomorsavval megbolondított szaga. Mondtam neki, hogy ha nem akarja, hogy hasonló képpen tegyek én is, akkor marha gyorsan kösse be a zacskó száját. Szerencsére hamar megértette a lényeget. Utána elkezdte törölgetni a cuccból kibányászott szendvicsét (jah mert hogy az ilyen előre csomagolt volt). Megpróbáltam beszélgetést kezdeményezni, hogy oldjam szegénykének a szorongását. Féltem, ha ilyen állapotban marad, akkor a következő adag az én ölemben fog landolni. A beszélgetés során kiderült, hogy a lány tényleg csak 15, és Spanyolországból jött egyedül várost nézni. Mondom az azért komoly. Annak idején az anyukám fára mászni nem engedett 15 évesen, nemhogy Angliába. Szegény megőszült volna mire visszatérek. Kicsivel később, csak hogy ezt az oldalamat is megvillantsam, megkérdeztem tőle spanyolul, hogy jól van-e. Igenlő válaszára, és „iszonyúan érzem magam, amiért ilyen ciki vagyok” nézésére kicsit jobban megnyugodtam a második körös rókafutam idejét illetően. Aztán reptér, becsekkolás, újra megfizettem a horribilis illetéket, de szerencsére nem kellett sorban állnom itt sem. A duty freeben még volt egy laza másfél órám, azt jobbára azzal töltöttem, hogy ülőhelyet kerestem. Egy óra után feladtam a kutatást, és megálltam menetrend kijelzője alatt. Az egyik „NE LÉPJE BE, KÜLÖNBEN MEGHALSZ” feliratú ajtó mögül kilépett egy csávó az övébe tűrt kukás mellénnyel. Hát mondom akkor ez annyira nem is lehet halálos. Néhány lépés után sikerült elhagynia a megkülönböztető textildarabot, amit nem vett észre. Körül néztem, mindenki bámulta a kijelzőt. Gondoltam akkor utána viszem. Fel is kaptam a földről, és utána siettem, de olyan gyorsan ment, hogy még én is csak a következő „MEGHALSZ!!!” feliratú ajtónál értem utol. Átadtam neki a mellényt, majd sarkon fordultam. Kb 3 méterre egy asztalnál ült 4-5 szintén reptéri dolgozó, akik végig nézték a jelenetet, majd mindegyik elismerően hümmögött, az egyik pedig mély, dörgő hangon hozzátette „Good boy”. Gondoltam magamban az éppenséggel sose voltam, de szívesen. Megjött a repülő, még egy kis sorban állás a kapunál, aztán go home. Az utunk sima volt, a fülem rakoncátlankodott csak egy kicsit leszállásnál. Itthon buszra ültem, és elkarikáztam a Kökiig, onnan meg Metróval a Nyugatiig. Ott feljöttem a felszínre, és levezetés képpen – mintha olyan nagy szükségem lett volna rá – hazasétáltam. Otthon letusoltam, és arccal előre bedőltem az ágyba. Nem is igazán emlékszem mikor keltem másnap.

 

Hát így volt, aki nem hiszi járjon utána. Ezzel akkor befejeztem az angliai látogatásom történetét. Legközelebb egy nagyon izgi sztorival jövök, mert elég markáns változások történtek az életemben.

Addig is, „Tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni”.