Anglia második kötet
Kedves Naplóm!
Bármilyen hihetetlen, de a héten már másodszor koptatom lapjaidat. Amúgy tök jó érzés. Már szabályos blog flashem volt ma. Álltam a konyhában, és rám tört az „én most blogot akarok írni” érzés. Ebben a részben szeretnék említést tenni életem további, számomra fontos szereplőjéről, illetve ennek terjedelmétől függően vagy lezárom a jelenlegi állapot ecsetelésével, vagy nem, de az biztos.
Nah akkor ahogy a kezdő sebész szokta volt mondani, vágjunk bele. Az első főhősnő (mert hát mi más is lenne, mint egy újabb lány) igazából egy barátságnak indult. Illetve nem, mert én már akkor is át akartam vinni a kisszigetre, legfeljebb ő nem volt tisztában vele. Találkozásunk egy meglehetősen furcsa téli napra esett. Történt egyszer, hogy az akkori egyik gólyám elment szórakozni a Budapesti éjszakába, majd utána felhívott, hogy menne haza és esetleg dolgozom-e. Nem dolgoztam, de felöltöztem és kocsiba ültem. Haza vittem őket valahova a tizenegyedik kerültbe (persze tudom a címet is, de köt a taxis titoktartás). Felinvitáltak, de bevallom őszintén már nem tudom milyen indokkal, jobban el voltam foglalva a két lány nem elhanyagolható méretű adottságaival. Felmentem, sütöttem nekik melegszendvicset, beszélgettünk, a barátnőről kiderült, hogy az én egyik lemezlovas ismerősöm a karbantartója. Persze kapva kaptam a témán, hogy egy kicsit jobban kivesézzük. Kiderült egy pár, addig számomra ismeretlen dolog, a lényeg, hogy a lány elkérte a számom, hogy ha legközelebb taxi kellene neki, akkor szeretne engem hívni, meg ha lehet, akkor azon kívül is szívesen beszélgetne velem. Óh, mondom hogy a balatoni viharba ne adnám meg a számom, pláne ha ilyen indokok állnak mögötte. Privát csevej egy lánnyal, akinek díjnyertes teste van? Hát lehet, hogy van a földön aki ezt kihagyta volna, de szerintem ismersz már annyira Kedves Olvasó, hogy valószínűleg nem én vagyok az. Pár nappal később valóban együtt ebédeltünk a Nyugatvég városközpontban. Én ha jól emlékszem egy kiadós mátrai borzaskát, ő meg csak ilyen madár látta salátát evett, mint a kecskék. Hát persze vigyázni kell az alakjára, (mondjuk tegyük hozzá, van is mire vigyáznia), de hogy egy tisztességes ebédet nem ehet csórikám… Próbáltam rávenni, hogy legalább egy pár falat normális kaját egyen, de nem volt hajlandó.
Aztán ahogy egyre többet és többet beszélgettünk, elég közel kerültünk egymáshoz. Nem mondanám, hogy érzelmileg, csak mint barát. Történt egyszer, hogy elment valahova bulizni, majd részegen felhívott, hogy vigyem haza. Megálltunk a ház előtt. Mondtam neki, hogy úgy sem mer lesmárolni. Hát mert. Aztán beinvitált a lakásba, én meg átvittem a kisszigetre és pont, pont, pont. Ezek után még többször voltam nála, de szigorúan csak beszélgetés jelleggel. Hanem történt egyszer, hogy áthívott dumálni, de sikerült egy olyan rucit felvenni, hogy mikor megláttam ott helyben majdnem letéptem róla. Aztán egy kicsivel később meg is tettem. Ezek után megismert egy srácot, és én már nem voltam annyira érdekes. Egy kicsit eltávolodtunk egymástól, azt hittem haragszik valamiért. Aztán kiderült hogy nem, csak épp Mr Testépítő Supermannel van elfoglalva minden perce. Hogy ezek után mi történt arra már nem is nagyon emlékszem. Egyszer össze is vesztünk, az rémlik, de hogy min, azt már nem tudom. A lényeg, a lényeg, hogy egyik alkalommal össze futottunk egy buliban. Mikor hazamentek Mr Supermannel a srác úgy szájon törölte, hogy felrepedt a bőr a csinos kis hefitjén. Ki gondolná, de szakítottak. De végülis az az ő életük, ez meg az én naplóm, úgyhogy evezzünk is kellemesebb vizekre. Egyik nap, nem sokkal azelőtt, hogy elmondtam neki, hogy jövök Angliába rámírt, hogy elege van az életéből, jönni akar velem. Mondtam jó, de aztán nem lett belőle semmi.
A negyedik és egyben utolsó lány, akiről show lesz – aztán ígérem jön a várva várt angliai rész – a szomszédom volt két éven keresztül. Hát amennyire már biztosan ismertek, szeretek előre tervezni, így amikor megláttam, vastagon szedett betűkkel írtam fel a nevét a bakancslistámra. Pedig akkor még együtt voltam a ex párommal. De hát mégegyszer mondom szeretek előre tervezni. Majd másfél éven keresztül játszottam azt, hogy mindig mikor mentem dolgozni, egy röpke pillanatra megálltam az ajtaja előtt, hátha épp akkor van dolga, és mondjuk együtt tudunk lemenni a lifttel. Mindig kerestem az alkalmat, hogy egy „Sziá”-nál több kommunikációt tudjak tartani. Ez néha okozott elég furcsa, néha meg kifejezetten hülye helyzeteket. Mint a Transformersben mikor Sam először hazavitte Michelat és mondott neki valami hülyéget (Benned több van, mint ami elsőre látszik), aztán verte e fejét a kormányba, hogy lehet ekkora ék. Nah néha én is így éreztem magam, de egész egyszerűen megrészegültem a közelségétől – hogy egy kicsit színpadias is legyek. Kimondhatatlanul akartam. Elemi erővel vágytam rá, hogy egyszer történjen valami. Mondhatni bolondultam érte (vagy tőle?). Aztán teltek múltak a napok, hetek, hónapok és csak nem sikerült becserkészni. Mikor mondtam neki, hogy elfelére készülök, írt, hogy mindenképp találkozzunk előtte. Óh, gondoltam itt a várva várt alkalom, most meglesz. Elviszem valami romantikus helyre, kicsit oda bújok hozzá, aztán meglátjuk hogy alakul. Ehhez képest elmentünk palacsintázni éjjel. Illetve még nem volt éjjel, de már eléggé este volt. Közöltem vele, hogy mit érzek (na jó, azért ez túlzás egy kicsit, csak utaltam rá), erre a következő volt a válasza, „Tudom, sejtettem hogy nem véletlenül kedveskedtél mindig”. Mondjuk ez azért fájt. Tőle elviselem, de azért nagyon fájt. Engem az apukám úri embernek nevelt, és aki ismer, az tudja, hogy mindig próbálok eszerint viselkedni. Az, hogy külön neki csak az ő kedvéért kedveskedtem volna, az azért elég erős vád. Ezeket gyorsan végig pörgetve a fejemben úgy döntöttem inkább intelligensen elengedem a fülem mellett, és nem akadok le rajta. Aztán haza mentünk, puszival elváltunk és nem történt semmi. SEMMI!!!!! Nem akartam elhinni. Aztán annyira aranyos volt, mert a kiköltözésem napján még átjött, hogy végleg elbúcsúzzon, és sütött nekem meleg szendvicset, egy smileval ketchupból. Ott fogtam végképp padlót.
Nos Kedves Olvasó, most ahogy elképzellek, hogy olvasod e sorokat, összerakod, vagy inkább összeszámolod hány hölgyről és hány érzelemről is volt szó itt röpke egy hónap leforgása alatt, szintén egy filmrészlet jut eszembe, ezúttal Harry Potter (csak ha már anglia). Mikor Cho Chang megcsókolta Harryt, utána ezt a fiú elmesélte a Griffendél ház klubhelyiségében a barátainak, majd Hermione magyarázatára Ron csak annyit mondott: „Egy ember nem tud ennyi mindent érezni egyszerre”. Hát mostmár látom, hogy de. Ilyen körülményeket (és akkor a legfontosabbról, a családomról még nem is esett szó) hagytam el szülőhazámat egy jobb élet reményében. Jelenleg, közel egy hete Angliában, egy Royal Leamington Spa nevezetű kisvárosban élek, és szakács vagyok egy Kubai étteremben. De ennek pontos története az Anglia trilógia harmadik kötetében (ami reményeim szerinte pár nap múlva megjelenik) írva leszen. Addig is ne feledjétek, tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.