Anglia második nap
Kedves Naplóm!
Még mielőtt belevágnánk a folytatásba, két dolgot mindenképp szeretnék megemlíteni. Az egyik, hogy sajnálom, hogy nem tudom tartani az ígéretemhez, miszerint már három napja kész kellene legyek a beszámolóval. Sajnos a gépem haldoklik, ezért két óránkat csak kb 20 percet tudok írni, aztán kék halál és viszon’ kalács. A másik. Azt elmúlt időkben egyre többen olvassátok ezeket a sorokat, és mindegyikőtöknek nagyon tetszik. Ezt egyrészt mérhetetlenül köszönöm, másrészt nagyon sok pozitív energiát ad. Egyrészt azért, mert látom értelmét a folytatásnak, másrészt pedig mert baromi jó dolog maradandót alkotni. Mikor jöttök oda hozzám, és már-már számon kérőn szegezitek nekem a kérdést, hogy mikor folytatom már, mikor írok újabb fejezetet, sőt, sokatok már azt is mondta, hogy nekem tulajdonképpen könyvet kellene írnom, ezek nagyon jól esnek. Most reggel fél hét múlt nem sokkal, nemrég fejeztem be az éjszakai műszakot (mármint nem a sorozatot, hanem a munkát), és bevallom férfiasan elmorzsoltam pár könnycseppet a szememben. Miattatok. Mert nagyon cukik vagytok és köszönöm nektek a támogatást.
Nah de ennyi legyen is elég az interaktivitásból, meg a meghatódottságból. Merüljünk el a Londoni Madame Tessaud’s Panoptikum (továbbiakban hadd legyen MT! Légyszi, légyszi, légyszi!) rejtelmeiben. „Kormányos! Irány London!”
Az előző napi gyilkosságok után reggel korán keltünk, mondhatni pár óra alvás után. Összekaptunk magunkat, bár kívülről inkább három betépett lajhárhoz hasonlíthattunk. Egy kicsit elszámoltuk magunkat és az állomásra már eléggé sietni kellett. A vonatot az utolsó pillanatban értük el. Ahogy felültünk, már menesztették is, és robogtunk London felé. Begurultunk (mármint nem mi, hanem a vonat) London Euston állomásra. Kisétáltunk a pályaudvarról. Illetve előtte Kriszti elszaladt metrójegyekért, aztán végülis sikerült meggyőzni, hogy ne üljünk már földalattira. Egyrészt mert csak két megálló lett volna, másrészt mert volt másfél órán odaérni a Panoptikumhoz, és addig is sétálunk, meg látunk szépeket. Én meg hoztam kávét a csapatnak, bár a cukrot elfelejtettem említeni a kiscsajnak, úgyhogy nem volt túl jó íze, de jelen esetben csak az számított, hogy volt benne koffein. Útra készen, indulás. Én még mindig nem szoktam meg, hogy az emberek jobbról várják a buszt. Pontosabban azt nem, hogy onnan is jön. Elsétáltunk néhány buszmegálló mellett és csak a sokadiknál tűnt fel a különbség. Náluk még a megállók is fordítva vannak. A „fal” része van kifelé, az út felé, a „pad” része meg a járda felé. Komolyan. Ennél már csak akkor lehetne fordítottabb a világ, ha kb mindenki fejjel lefelé járna az égen. Mondjuk akkor a repülők határátlépése egy kicsit macerás lenne. Képzeld el, hogy átlépjük Anglia légterét, és egyetlen centi süllyedés nélkül bedöngetünk a házak közé. Na jó, hanyagolom a sci-fis fantáziám.
Szóval a lényeg. Fordítva van minden. És ami még feltűnt, alig láttam dohányzó embereket. Mondjuk ennek lehet az az oka, hogy náluk nagyon drága a dohány áru, de szerintem szimplán nem olyan stresszesek, mint mi. Kifelé sétálva nézegettük az épületeket, és egy csomó eszembe jutott még a tavalyi látogatásunkból, amit ugye nagyrészt gyalog tettünk meg, pont ezen okoknál fogva. Láttuk az adótornyot, meg a 31 emeletes üveg irodaházat. Nálunk ugyebár nem nagyon van ilyen. Elég félelmetes látvány volt közvetlenül alóla felnézni. Olyan kicsinek éreztem magam. Lassan elérkeztünk a MThoz. Volt még egy kis időnk nyitásig, úgyhogy gyorsba neki láttunk az otthonról hozott szendóknak. Volt egy álompár előttünk a sorban. Két nagyon elhízott emberke, akik nyitásig egymás torkában voltak. Aztán megjött az emberünk. Elhúzta a szalagot az álompár előtt, ezzel megnyitva a Panoptikum kapuit. Egyetlen kassza volt csak nyitva, ami elég fura volt. egy ilyen látogatottságú helyen. Tudni kell, hogy a MTnak két kapuja is van, ezáltal két sor is. Az egyiknél azok tudnak bemenni, akiknek már van előre vett jegyük, a másik a jegyvételes sor. A furcsa az volt, hogy amíg Mi, akiknek volt jegyünk, álltunk, és vártunk az egyetlen nyitott kasszánál, addig oldalról szépen becsorogtak azok, akik ott vették a jegyet. Nah végülis nem mintha nem lenne mindegy, elvégre nem egy korlátozott ülőhelyes dologról volt szó, csak mégis. A srác elkérte a jegyeinket, megnézte, majd adott helyette három belépőt. Mikor felmentünk a lépcsőn, (és most megkérlek Kedves Olvasó, hogy nagyon figyelj arra, mikor írom azt, hogy fel és hogy le, a végén még fontos lesz) egy harsány srác a kezembe nyomott egy Oscar szobrot és a falhoz állított, hogy akkor ő most készít egy képet. Kislányos zavaromban szerintem elfelejtettem mosolyogni, bár ez később sem derült ki, mert elfelejtettük a kapott számmal kiváltani a képet. Beléptünk az első terembe. A nagy Hollywood-i sztárok termébe. Megtaláltuk itt Leonardi di Capribogyót, Szilveszteri Szalonnát és még sokakat. Persze nem élőben, hanem viaszbábú formában, de rémisztő volt a hasonlóság. Mondanám, hogy megszólalásig, de ők nem tudtak megszólalni. Mármint a bábuk. Na mindegy. Állt a terem közepén egy csajszi, és enyhén meggörnyedve fotózott. Mindenki, akiben volt egy kis tapintat, elhajolt előle, vagy megkerülte. Aztán ahogy sétálgattunk fel s alá a teremben lekapva magunkat a legnagyobb filmcsillagokkal, észrevettem, hogy a lány még mindig ott áll, és ugyanabban a pózban fotózik. Odahajoltam hozzá, megnyomogattam az arcát. Mondjuk kellett egy kis bátorság, mert nem voltam egészen biztos a dolgomban. De szerencsére igazam lett, ő is csak egy bábu volt. Nem tudom mit szóltam volna, ha nem. Sőt. Nem tudom mit szólt volna Ő, ha nem. Találkoztunk Morgan Freeman-nel. Nagyon durván élethű volt. Még a fekete pöttyök az arcán megvoltak. Capribogyónak egyenesen korpás volt a haja. Emma Wattson csak annyira volt igazinak tűnő, hogy egy kisgyerek bemutatkozott neki. A gumiarcú ember Jim Carry, és az öreg George Cloony szintén nagyon komolyak voltak. Utóbbi mellé le lehetett ülni a kanapéra és átölelt.
Voltak még sokan mások is, de felsorolni sem tudnám Őket, másrészt meg abban nincs semmi izgi, ha neveket pörgetek egymásután. Úgyhogy akkor menjünk is tovább. Emlékeim szerint 9 vagy 10 részre volt osztva a panoptikum. Első volt ugye a már leírt Hollywoodi terem. Aztán jöttek az egyéb sztárok, tudósok, felfedezők, történelmi hírességek, sci-fi szereplők, volt egy külön Marvel szekció, horror terem, taxis körutazás Londonban és még sokan mások. Csak hogy néhány emlékezetes pillanatot említsek, a horror terem úgy néz ki, hogy LE kell menni kb 2 emelet mélyre egy lépcsőn. mikor beléptünk, két felé vezetett az út a következő kiírásokkal: „Scary lane” és „Not scary lane”. Természetesen beálltunk az ijesztő sorba. Ha már homár legyen kövér alapon. Kijött egy srác, és elég tagolt, érthető angollal elmesélte, hogy tilos kajálni, telefonálni, fényképezni és az hozzányúlni bármihez, különben szörnyű kínok között fogunk meghalni, továbbá terhes nőknek és epilepsziásoknak, klausztrofóbiásoknak nem ajánlják. Aztán kinyitotta a kaput. Először egy nagyon sötét és szűk terembe léptünk, ahol valamilyen hangos zajt csináltak, meg villogtatták a fényeket. Pontosabban egy reflektort, ami annyira éles fényt adott, hogy a szemem megpróbált hozzászokni, de mivel csak egy pillanatra villant fel, újra jött a sötétség. Ez olyan hatást váltott ki, hogy sem a sötéthez, sem a világoshoz nem volt elég idő hozzászokni, és bevallom még sosem tapasztaltam ilyet, de nagyon rossz volt. Szabályosan rosszul éreztem magam tőle, úgyhogy hamar meg is indultunk tovább. Alacsony és keskeny folyosókon vezetett az út, közben mindenhol vagy bábuk, vagy élő emberek riogattak mindenkit. Volt egy fekete csávó (mondjuk abban a sötétben még én is négernek tűnhettem), és azzal az igazi horror filmes hanglejtéssel utasított bennünket, hogy menjünk tovább. („Keep going!”) Elég félelmetes volt. Aztán ahogy tovább vezetett az út, egy börtöncellákkal teli folyosón mentünk át. Voltak emberkék is a rácsok mögött, és az elhaladókat úgy ijesztgették, hogy a nyitott tenyerüket mintha meg akarnának ütni az arcunk elé tették. Én kettőt el is küldtem melegebb éghajlatokra kislányos zavaromban. Voltak még mindenféle rémisztő dolgok, aztán kiértünk a „Scary lane”-ről, és a bejáratnál találtuk magunkat. Mármint ott, ahol a srác magyarázott a következő két csoportnak.
Mikor kijutottunk, egy teremben találtuk magunkat, ahol ember nagyságú könyvek (persze csak fröccsöntött) figyeltek a polcon. Volt egy kisebb sor, aminek a végére beálltunk, és futószalagon, mint a búcsúban jöttek is taxira hasonlító kocsik egymás után. Arra kellett felülni, és körbe vezetett minket London történelmén, közben lágy zene szólt, és egy narrátor mesélte el mi történt a várossal úgy az ezerkétszázas évektől kezdve. Legtöbb alkalommal itt is Lefelé vezetett az út, egyetlen részre emlékszem, amikor Felfelé haladtunk, de az sem volt hosszú szakasz. Aztán következett a Marvel szakasz. Lehet fényképezkedni Nicolas Furyval a S.H.I.E.L.D. igazgatójával (Samuel L. Jackson), a vasemberrel, Hulkkal és sokakkal. Itt sorba álltunk a filmvetítéshez, ugyanis MT-os kalandunk utolsó állomása egy 4Ds Marvel rövidfilm volt. Hát bevallom, sok reményt nem fűztem ehhez a 4D-s dologhoz, de baromi jó. A kisfilm arról szólt, hogy a főgonosz óriás vaskatonákkal akarja lerombolni a Backingham Palace-t, amit Hulk, Farkas, a Vasember és Amerika kapitány akadályoz meg. A történet legelején megérkezett (bevallom, nem emlékszem, hogy Farkas, vagy Amerika kapitány) motoron, és elkezdett rezegni a székünk. Aztán egy taxi felborult, és beleesett a szökőkútba, akkor meg az arcunkba fújtak permetet az előttünk lévő szék háttámlájáról. Volt egy jelenet, amikor Farkas nekirontott a vas katonának, és ahogy kieresztette a karmát, a hátunkba állt az ülésből két karom szerű valami. Nagyon komoly volt összességében, kár, hogy csak 10 perc volt. Ezután kitereltek bennünket és kint találtuk magunkat az utcán. És akkor most jegyezném meg, hogy egy pillanatra olvass vissza, és számold meg, hányszor írtam, hogy lefelé megyünk, és hányszor, hogy fel. Mégis a földszinten kötöttünk ki. Szóval ezt még a mai napig sem értem, hogy szinte végig csak lefelé mentünk, mégis a nullára érkeztünk.
Utána gondolkodtunk, hogy hova menjünk, mit csináljunk. Elvittem őket a Queen Mary Elizabeth parkba, ahol sétáltunk egyet, megnéztük a rózsás parcellákat. Aztán Kriszti szerette volna megnézni az Oxford street-et, hát elugrottunk metróval a Picadilly-re, és végig sétáltunk a kiszemelt utcán. Találtunk egy eredeti Disney boltot, ahova kb hat évesek módjára rongyoltunk be. Végig simogattuk az összes plüsst, meg figurát. Két szintes volt, az alsó részen volt egy gyerekmegőrző rész, ahol mese részleteket vetítettek. Mikor oda értünk Ádival, pont a Jégvarázsból volt egy részlet. Egy kicsit leakadtunk rajta, ami fel is tűnt az egyik eladónak. Odajött, azt mondja „jó kis mese nem?” Hát hogyne. Mikor végeztünk a boltban, kijöttünk és kérdeztem Krisztiéket, hogy amikor itt voltak legutóbb, akkor mi volt az, amit esetleg meg akartak nézni, de nem láttak, mert akkor menjünk és nézzük meg. Végülis nem lévén ilyen, javasoltam, hogy akkor nézzük meg a Sohot, meg a kínai negyedet. Itt még én sem voltam, csak kívülről benéztünk tavaly. Ez a kínai cucc nagyon durva. Tele van éttermekkel, minden üzlet ablakában ugyanazok a kopasztott csirkék lógtak, és az egész környéket ellepte a fokhagymás rák szaga. De baromi szép volt. Tele volt lámpásokkal, meg sárkányokkal, meg mindenféle kínai csodával. Jah meg még az Oxford street előtt megnéztük a Kings Crosst, meg a Harry Potter boltot. Más dolgunk nem lévén már marha éhesek voltunk, úgyhogy elindultunk valami kajáldát nézni. Végig sétáltunk egy csomó kis utcán, mondván, hogy ott biztosan van valami étterem. Találtunk is néhányat, de egyrészt drágák voltak, másrészt meg valami japán, meg tháj, meg ilyesmik. Mi meg valami kiadósabbra vágytunk. Már majdnem kezdtük feladni a keresést, mikor az egyik utca végén megláttunk egy kajás teraszt. Odasétáltunk, és ahogy elnéztünk jobbra, meg balra, az eégsz utca konkrétan egy hosszú kajálda volt. Tele mindenféle éttermekkel az olasztól a görögig. Sétáltunk jobbra balra, mikor is kikötöttünk egy olasznál. Nem tudom, Kedves Olvasó, hogy voltál-e már a kaja.hu éttermében (itt a reklám helye). Ott úgy kell rendelni, hogy leülsz az asztalhoz, amibe be van építve egy tablet, és azon tudod kiválasztani a kaját, piát. Hát itt is hasonló volt a helyzet, annyi különbséggel, hogy nem az asztalnál volt a tablet, hanem a bejáratnál a falba volt építve egy kb egy méterszer fél méterese érintő képernyő, amin ugyanezt meg tudtad tenni. Odalépett hozzánk az egyik felszolgáló, illedelmesen megkérdezte, hogy tud-e segíteni, mondtuk, hogy persze, szeretnénk rendelni. Aztán magyarul megvitattuk, hogy mit, a csaj meg szintén magyarul azt mondja: „Jah, hogy magyarok vagytok?” És kiderült, hogy a rengeteg étteremből sikerült azt kiválasztani, ahol két magyar csajszi és egy srác is dolgozott. Örültek nekünk nagyon. Tök jó érzés volt. Megkajátunk, az ifjúság bolognait, én meg arrabiatat. Finom is volt, meg egész tisztességes adagot is adtak. Vacsi után folytattuk utunkat a városban, vissza sétáltunk az állomásra, de volt még egy óránk a vonat indulásáig. Be akartunk ülni valami közeli helyre, de minden dugig tele volt, egyetlen szabad asztalt sem találtunk, pedig a környék tele volt beülős helyekkel. Aztán végülis találtunk egy helyet, aminek az emeletén volt még szabad asztal, amihez gyorsan le is ültünk. Ádival Guinnest ittunk, Kriszti meg egy forrócsokit. Nagyon jól esett a hideg krémes folyadék. Borzasztóan fáradtak voltunk. Vonatindulás előtt egy kicsivel lementünk a váró csarnokba Itt nagy táblákra ki vannak téve az induló vonatok, hogy mikor és hol állnak meg, illetve ha van, akkor extra információk. Egy kicsit modernebb, mint a mi klasszikus pörgetős táblánk. Egy idő után, mikor már nézegettük a vonatokat, Ádi megkérdezte, mit jelent az, hogy Cancelled. Mondom törölve, miért? Csak mert az van írva a vonatunkhoz. HOGY MIII? Nézem, tényleg. Meg valami hasba akasztó indoklás. Az volt a szerencsénk, hogy abban az órában egy kicsivel később is ment egy vonat, amire fel tudtunk szállni, de nem kellett újabb órákat várni. Aztán már rég indulnia kellett volna a vonatnak, mikor megszólalt a vezért úr hangja a hangosbemondóban, mire sokan felálltak és leszálltak a vonatról. De kb úgy, mint ahogy a pap kijön a templomból. Mintha mise’ történt volna. Aztán mikor megismételte mondandóját a mozdonyvezető, arra már mi is figyeltünk. Kiderült, hogy a vonatunk, ami törölve azelé egy pár állomással korábban kiugrott egy emberke és jelenleg éppen próbálják lekaparni a mozdony elejéről ami maradt belőle. Viszont mivelhogy ez a járat is késésben van, ezért a menetrendszerinti állomások egy részét nem érintjük. Legalábbis megállás céljából semmi képpen sem, hogy ezzel hozzuk be a lemaradást. Nálunk ilyenért dzsihádot rendeztek volna az állomáson, és petíciót nyújtanak be, hogy a Magyar Államvasutak vezetőit száműzzék a Kárpát medencéből. Nagy szerencsénkre Northampton szerepelt a felsorolásban, így eljutottunk haza. Az állomáshoz közeledvén eleredt az eső, így a taxizást választottuk. Elég komolyan mennek ott a dolgok, nem úgy, mint itthon. Ez önmagában is megérne egy fejezetet, de talán majd legközelebb. Mikor hazaértünk, egy gyors tusolás után arccal előre mint a krumplis zsák bezuhantunk az ágyba (illetve én a matracra) és tizenkét óra masszív alvás következett.
Sajnálom, hogy eddig tartott hogy megírjam ezt a fejezetet, de a feljebb említett okok miatt egy kicsit nehézkes a dolgom. (<- zárójelben megjegyzem, kölcsön notebookot elfogadok íráshoz J). Mivel még van három – illetve két – további nap angliai látogatásomból ezért a szokásos zárómondatot most is elhagyom, viszont nem akarok abba a hibába esni, hogy nem tartom meg az ígéretem, így nem mondom, mikor érkezik a következő fejezet. Legyen meglepetés, de annyit mondhatok, hogy ahogy csak időm, és a gépem engedi, rajta leszek a témán.
To be continue…