Január közepe vol. 1.
Kedves Naplóm!
Újra elérkezettnek láttam az időt, hogy véssek néhány sort lapjaidra. Sajnos kalapácsom nem volt kéznél csak serpenyőm, meg konyhakésem, de véséshez megteszi. Aztán majd úgyis veszek új notebookot. :D Na jó… Csapjunk a lecsóba. Előre szeretnélek felkészíteni Kedves Olvasó, hogy ez most valószínűleg a régebben megszokott zér humorfoll írás lesz tőlem. Úgyhogy rekeszizomra fel, dőlj hátra, és nyugodtan röhögj hangosan. Akár a metrón, a munkahelyen vagy csak otthon az ágy melegében.
Tele vagyok ötletekkel, tervekkel, energiával és a kínaival, amit ebédre ettem. Elsőként megosztanám veletek, legújabb hibám elkövetésének történetét. Van egy nagyon kedves lány utasom, aki olykor, mikor jönnek be a városba bulizni Ürömről, fel szokott hívni. Ez így is történt két héttel ezelőtt pénteken este is. Igaz, ezúttal egy ismerősnél voltak a XI. kerületben. Az Ötkert nevű szórakozó helyre mentünk. Márminthogy legalábbis ők… Eltelt az éjszaka, aránylag nem is voltan olyan rossz. Majd reggel hívott, hogy menjek már el értük, mert mennének haza. A megbeszélt időpontra oda is értem értük, majd beszálltak az unokatesójával, meg egy random sráccal együtt. Akkor menjünk haza (mondta a lány). Ok. Elindultunk, közben a beszélgetésből kiderült, hogy a srác, akit összeszedtek valóban csak egy random valaki, akit egyikük sem ismer. Itt még gyanútlanul ültem, és meredtem előre, néha be- bekapcsolódva a beszélgetésbe. Megérkeztünk haza. Reggel fél hat elmúlt, tudtam, hogy úgyis ők az utolsó fuvarom az este. A lány meginvitált, hogy tartsak velük. Egy kicsit kérettem magam, de még az illedelmesség határain belül, majd végül beleegyeztem. Bementünk a házba. Egy ilyen abszolút újgazdag nappalit képzelj el, amerikai konyhával, disznóbőrrel a padlón, meg marha nagy tévével, ülőgarnitúrával. Van a srácnak egy pitbullja. Az az igazi izomköteg, nyáladzós, horkolós fajta. Amúgy aranyos volt, csak büdös, mint a dög. Meg valami orosz házőrzője, ami kb egy B kategóriás medvével is megvitatkozott volna egy kosár málnáért. Egy bárszéken ültem a konyhapultnál, mikor bejött a maci és leült a lábamhoz, hogy akkor én most őt dögönyözzem meg (ellentmondást nem tűrő lefetyelés közepette). A baj csak ott volt, hogy egy kicsit elszámolta a leülés ívét meg a szögsebességet, és székestül együtt beborított a konyhapultba. Miután összevakartak a padlóról a házigazdáék azt mondja a srác: -Én nem is értem. Még csak hat hónapos. – Hogy HAT HÓNAPOS???? Egy grizlit a rabszolgájává tehetne, mi az, hogy hat hónapos?!
Teltek a percek, majd az idegen srác előpattintott a kredencből egy tányért, meg a zsebéből egy kis papír fecnit. Kicsomagolta, kiöntötte a tartalmát a tányérra, és elkezdte egy bankkártyával aprítani a már amúgy is apró fehér port. Nekem itt kezdett egy kicsit mocorogni a seggem a széken. Még élőben nem láttam ezt a folyamatot csak tévében. Végig néztem, ahogy a srác három, nagyjából egyenlő csíkra teríti ki a gondosan felaprított port és egy deák igazolványból vékony csövet hengerít a combján. Megérkezett a ház egyetlen hölgy tagja is, majd fennhangon kikérte magának, hogy miért három adag lett készítve, mikor négyen vagyunk, és hogy engem is (mármint engem engem) kínáljanak meg. Én illedelmesen elmosolyodtam és mondtam, hogy köszönöm nem kérek, mert én még vezetek ma. Persze a gyomrom a torkomban volt, mert nem tudtam, hogy náluk mit eredményez az ilyesfajta visszautasítás. Minden esetre a másodperc tört része alatt felmértem a lehetséges menekülési útvonalakat, számításba véve a csukott ablakot is, mint végső alternatíva. Néminemű bizonygatás után (-Jó lesz az neked, ingyen van.), következett pár visszautasítás (-De tényleg nem élek vele, köszönöm. Nekem még vezetnem kell ma… stb.). Aztán végülis elengedték a dolgot, így nem kellett fogyasztanom. Ők felrántották a cuccot, aztán mire kettőt pislogtam, már elő pattintódott a Smirnoff a hűtőből, melyből masszívan elkezdtek kortyolgatni. Ebből is minden körben megkínálva engem is, és végig hallgatva a kifogásaimat a „miért nem kérek”-re. Néhány perccel később a csajszi zsebéből előkerült a telefonja, de úgy hogy pont mellettem állt, és láttam, hogy mit csinál rajta. Elindított egy zenét, ami a nappaliból kezdett el szólni, de olyan hangerővel, és olyan kristály tisztán, amilyet még életemben nem hallottam. Először csak pislogtam körbe, mint hal a szatyorban, hogy honnan a csudából jön ez a hang és kerestem a hangfalakat, de csak egyetlen magnó szerű dobozt találtam a tévé mellett. Aztán mikor odalépett hozzá a lány, igazított valamit, és megváltozott a hangzás, csak akkor hittem el, ez a roppant hangerő abból a kicsiny dobozból jön. Valami iPhone dokkoló szerűség lehetett, mert később beleállította a telefonját. Majd elkezdett a nappaliban táncolni. Miközben én bőszen kortyolgattam a kikészített Pepszit, minden alkalommal, mikor visszafordultam egyel kevesebb ruhadarab volt a lányon. Mi meg srácok ezt szájtátva figyeltük a konyhából. Kedves férfi Olvasók. Képzeljetek el 30 éves lányt, egy 20 éves testébe zárva. Hát pont ilyen volt Ő is. Mikor már kellő mennyiségű ruhadarab maradt már csak rajta, akkor felöltött magára egy pokrócot, és abban folytatta a tánci táncit. Közben néha átlibbenve a konyhába, hogy vodkával oldja a nem lévő gátlásait. Mondjuk magunk közt szólva még sokadjára sem találtam rajta olyat, amit gátolni kellett volna.
Teltek a percek, rajtam egyre jobban meglátszott az idegesség, úgyhogy illendően elköszöntem, kicsattogtam, beültem a kocsiba, és elindultam. Útközben persze azon gondolkodtam, mi lett volna, ha maradok. Vajon milyen élményben lett volna részem. Nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e én magamnak ezt a fajta tapasztalatot, vagy nem. Aztán mire felocsúdtam, már otthon voltam a ház előtt.
Nem gondoltam, hogy ez ilyen hosszúra fog nyúlni ez az írás, úgyhogy menet közben arra jutottam, hogy egyelőre csak ennyit osztok meg, viszont még ma este megírom Angliai látogatásom történetét is. Addig is ne feledjétek, tévedni emberi dolog, megbocsájtani Isteni.