Péntek esti gondolatok
Kedves naplóm!
Ez egy rendkívüli bejegyzés. Több szempontból is. Egyrészt mert nem akarom megosztani a közösségi oldalamon, másrészt mert nem helyzet-, inkább állapotjelentés lesz. Nagyon rossz. Minden reggel úgy indulok neki a napomnak, hogy igen, túl tettem magam rajta, túl vagyok mindenen. És ha egyedül töltöm az egész napot, estére rájövök, hogy még csak most jön a neheze. Nagyon hiányzik! Hiányik az ölelése, hiányzik a MÁO, az SMS-ei, és a legrosszabb, hogy mindezt nem mondhatom el neki. Haragszik rám, és erről csak is én tehetek. Oly sokszor csináltam hülyeséget, és mindig megbocsájtott. Sírok. Férfiasan bevallom. Itt ülök a gép előtt, és sírok, mint amikor valakije meghal az embernek. Talán így is van. Csak ezúttal én haltam meg egy kicsit. Nagyon nehéz talpra állni, mert sokszor eszembe jut. Van úgy, hogy napokig nem, mert bent vagyok az irodában, aztán dolgozok, és végül is lekötik a figyelmem a mindennapok. De ha egyszer, csak egyetlen egyszer egyedül maradok feltörnek az emlékek, és sírva fakadok. Amikor együtt voltunk Szolnokon, a libegőzés, az éjszakai vidámpark. De legfőképpen az otthon, ketten elöltött idő. Csak annyi, hogy átöltljen, hogy megcsókoljon. Mélyen a szemembe nézzen és azt mondja Máooo! A pillanat, amikor belépett a lakásba, és a nyakamba ugrott, és hosszan, forrón ölelt. Mikor éreztem, hogy szeret, és Ő is érezte, hogy én mennyire szeretem. Aztán levette a kabátját, felakasztotta a fogasra, bejött, és leült az ágy szélére. Azt mondta: "Beszélnünk kell! Valamit elfelejtettem. Elfelejtettem mondani, hogy mennyire szeretlek."
Mikor ezek eszembe jutnak, és elfog a sírás mindig írni akarok neki, vagy felhívni, és azt mondani neki: "Kérlek gyere vissza, mert nélküled nem tudok élni!" Most egy kicsit megnyugodtam. Úgy tűnik - bár soha nem gondoltam volna, hogy igaz - hogy a kimondott szavak segítenek túljutni a gondon. Szükségem van rá. Az ölelésére, a csókjára, az együtt eltöltött időre. És elszorul a szívem, mikor rájövök, hogy már nem lehet. Ki kellett írnom magamból ezeket a gondolatokat, mert nem akartam úgy neki állni a mai munkának, hogy minden percben sírhatnékom van.