Vizsga előest, avagy rendkívüli bejegyzés kettő pont nulla
Kedves Naplóm!
Újabb rendkívüli bejegyzés következik. Ha emlékezetem nem csal, egyetlen ilyen bejegyzést készítettem mióta elkezdtem naplót vezetni. Most az ok, és a történet hasonló, mint legutóbb. Páran már tudjátok, hogy reggel nyolckor készülök felvételizni egy új taxis céghez, és ha sikerül, akkor megalapozom a jövőmet. Lesz új autóm, új cég, új szokások. Elég nehéz lesz majd belerázódnom, mert egy olyan társasághoz készülök, akik 120 éve a piacon vannak. Nagyon kistudásúnak érzem magam, de kitartóan tanultam, és reggel kiderül, hogy volt-e értelme. A történet már egészen odáig haladt, hogy megvolt, hogy milyen autót fogok bérelni, elvileg tudtam a kérdéseket is, amiket a teszten kapok. Aztán a múltheti megmérettetésen - merthogy azt elfelejtettem említeni, hogy most megyek másodszor - sikerült elhasalnom. De tudjátok rólam, hogy én egy olyan gyerek vagyok, akkor fel szokott tudni állni az efféle pofonok után, és bátran nézek ellenfelem szemébe, hogy a következő alakalommal győztesen kerüljek ki a csatából. Egyetlen egy olyan erőpróba volt eddigi 23 évem alatt, amin nem tudtam magam túltenni. Igen, Ő.
Ma felhívtam a tagot, akitől az autót béreltem volna, és kiderült, hogy azt a kocsit, amit elvileg nekem szánt, már kiadta. Elkenődtem, mint kevés vaj a túl nagy kenyéren. Borzasztó hangulat lett rajtam úrrá. Ilyen közel a célhoz, most, amikor már minden sínen volt, és amikor már olyan izgalommal vártam a ma reggeli vizsgámat, hogy sugároztam magamból a pozitív energiákat. Miért kellett pont most történnie ennek is? Hazajöttem a suliból, mert nem bírtam tovább a kérdéseket a „Jól vagy?" meg a „Mi bajod van" már nagyon feldühített. A saját autóm természetesen megint szervízbe került, annak az összege is pont jókor jött. És amikor már azt hittem, több rosszat nem lehet egy napba sűríteni, lefeküdtem olvasni, meg tanulgatni a felvételire. Egyszercsak jött az ötlet, gyorsan megnézem, mi történt facebookon. Kár volt. Ahogy görgettem az üzenőfalam, volt párom nővérének bejegyzésére találtam, mely egy képet ábrázolt róla. Látom, alá van írva, 1 hozzászólás. Gondoltam biztos az anyukákja, mert az Ő posztjait már nagyon régóta nem látom (gondolom letiltotta). Rákattintok. Az Ő neve. A vér meghűlt bennem. Még kétszer vissza kellett olvasnom, hogy biztosan az van-e oda írva, amit először véltem összerakni a megjelenő betűkből. Kétségtelen, Ő az. Természetesen nem bírtam a kíváncsiságommal. Megnéztem az adatlapját. Semmi különöset nem véltem felfedezni. Anyukájával, meg a nővérével voltak Olaszországban, arról volt egy röpke poszt, meg hasonló amúgy jelentéktelen dolgok. Mindaddig tartottam magam, amíg meg nem néztem a „Bemutatkozás" rovatot. Facebook elérhetőség: s...a...komáromyné. NÉ??? Hirtelen minden eszembe jutott. De így egyszerre. Olyan volt, mint amikor felújítják a vízvezetéket, utána elmész fürdeni, és eleinte csak köpköd a tusoló, meg egy csomó levegőt fúj, aztán hirtelen robbanásszerűen kitör belőle az összes emlék, amit addig a csövek őriztek. A másodperc tört része alatt azon kaptam magam, hogy embrió pózban kuporgok az ágy sarkában és sírok. Sírok, mint akkor, amikor elhagyott. Mint amikor megírtam az előző rendkívüli bejegyzésemet. Elővettem a levelét, amit kézzel írt, egy kicsivel több, mint három oldalas levél. Majd egyszer ha jobb állapotban leszek, begépelem, és akkor megértitek, hogy miért szerettem jobban Őt a saját életemnél is. Bármit megadtam volna érte. Tényleg bármit. Így majd' másfél év távlatából még mindig meg tud siratni. Potyognak a könnyeim. Nam győzöm törölgetni a billentyűzetet, és a szavak is csak egyesével buknak ki belőlem. Iszonyatosan hiányzik. Nem úgy, mit a töltött káposzta, amit egy évben csak egyzer lehetett nálunk enni. Nem is úgy, mint friss levegő annak, akit felakasztottak. Inkább mint a háborús veterán egyik végtagja, amit egy repesz vagy gránát pusztított el egy hajdani nagy csatában. Ő volt az én végtagom. Jobban mondva mind a négy végtagom...